6. fejezet - Utazás Lycans-be

Az út maga sokkal fontosabb, mint az, ami útnak indított.
Paulo Coelho

Megkésve ugyan, de megérkezett a 6. fejezet is. Este felé pedig már a 7. fejezet is olvasható lesz!
Puszi, Kheyra. Jó olvasást!!

1.

 Az utazás folyton kikészített, ha olyanokkal utaztam, akiket nem ismertem vagy akikért nem rajongtam. Alastair és szolgái ilyenek voltak. Nem kedveltem őket és próbáltam minél jobban belesüppedni a hintó kényelmes, kipárnázott ülésébe. Ezen az oldalon csak én ültem, velem szemben pedig Alastair, aki a jövendőbeli férjem lesz egy héten belül. Sosem terveztem, hogy megházasodok. Valahogy nem az a fajta ember voltam, inkább éltem a saját kis életemet és tengődtem, úsztam az árral. Céljaim is voltak, de most, hogy itt vagyok teljesen átalakultak. Más vágyaim, más céljaim lettek. 

 Az ablakon kinézve láttam, ahogy a fák sokasága kíséri utunkat. Egy erdei úton haladhattunk a kíséretünkkel. Teljesen egy régi, kosztümös filmre emlékeztetett ez a jelenet, amiben a főhősöket az erdőben fosztogatók rabolják ki. Ijesztő volt nekem, nem akartam itt lenni. Már régen elhagytuk a várat s már több kilométert is megtehettünk. Vissza akartam fordulni. Nem akartam egy olyan helyre menni, ahol valószínűleg semmibe vesznek.

 Régi életem képei még most is kísértettek. Nagyon sok időm maradt gondolkodni, talán túl sok. Magam előtt láttam azt a jelenetet, mikor a szüleim meghaltak. Amikor az apám elvérzett és az anyám erősködött, meg akarta győzni Marcus-t, hogy mentsen meg. Saját életével sem törődött, engem védett. A szívem megszakad érte ahányszor csak rá gondolok. A szemem megtelt könnyekkel, amik ki akartak törni. Akárhányszor is pislogtam, akárhogy próbáltam, nem tudtam visszafogni őket. Egy csepp legördült arcomra s végigfolyt a nyakamon. Több sem kellett, már éreztem is magamon a szemközt ülő férfi pillantását. 

  -  Mi a baj? - kérdezte. Sokkal inkább úgy tűnt kérdése, mintha csak jóindulatúlag érdekelte volna a válaszom. Nem akartam neki elmondani, mi a bajom. Nem akartam, hogy tudjon mindent, azt akartam, hogy hagyjon békén és ne is szóljon hozzám. Azt akartam, hogy elengedjen és hogy ne kelljen végigszenvednem ezt az egészet. Látni sem akartam. 

  -  Semmi olyan, amiről beszélni szeretnék - őszintén gondoltam, amit mondtam. Reménykedtem benne, hogy a válaszom elég kiábrándító lesz neki, de minden reményem dugába dőlt, mikor ő tovább kérdezgetett.

  -  Nekem végül is mindegy, hogy elmondod-e vagy sem, de még egy ideig össze leszünk zárva még legalább két-három napig - mondja s kinéz az ablakon. Talán azt a pontot keresi, amit én is nézek. Talán csak ő is kedvet kapott, hogy a mellettünk elhaladó tájat csodálja. Bár őszintén nem érdekelt mi jár a fejében, arra azért kíváncsi lettem volna, hogy mért akar beszélgetni velem.

  -  Ez az egész nem lenne így, ha nem hurcoltál volna el a várból - mondom dühömben. Az érzelmeim feltörni készülnek s nem igen akarom véka alá rejteni őket. 

  -  Erről nem szeretnék most beszélni - tárgyilagosan közölte, hogy semmi kedve sincs ezekről a dolgokról beszélni. Én nem firtattam tovább, de nem is szóltam hozzá többet. 

 Az út további része nyugalomban telt, nem beszéltünk egymáshoz. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, próbáltam befészkelni magam egy kényelmes kis zugba, de akárhogy fészkelődtem, sehogy sem volt kényelmes. Túl sokat ültem már, kell egy kis mozgás és nem ártana egy kis innivaló sem. 

  -  Meg kellene állnunk. Sétálni akarok - mondtam már akkor, mikor sötétedni kezdett. 

  -  Hamarosan megállunk egy folyónál. Megitatjuk a lovakat és pihenünk egy kicsit. Hamarosan besötétedik, le kéne táboroznunk - örültem ennek a hírnek. Már alig vártam, hogy megálljunk és megmozgathassam tagjaimat. A hosszú utazás miatt már jól esne egy kis mozgás elgémberedett testrészeimnek. 

 Mindig szerettem sportolni és most, hogy folyton csak egy helyben ülök, nem érzem jól magam. Nem tudom lefoglalni magam semmivel és beszélgetni sem akarok Alasitairral sem. Nem akarok beletörődőnek tűnni, mert nem vagyok az. Inkább a lázadók csoportjához tartozom, kiállok a véleményem mellett főképp most, hogy egy ország élete múlik rajtam. 

2.

 Már egy fél órája egy helyben állunk, de még mindig nem engednek kiszállni. Azt mondják, még túl veszélyes lenne, előbb körbejárják a környéket, nincsenek-e ellenségek a közelben, nem akarják ugyanis, hogy nekem és a kedves utazó társamnak, Lycans királyának bántódása essék. Mostanra már teljesen besötétedett és már alig látok valamit. Csak a kinti lámpások fénye világítja meg a hintó környékét. 

 Az út, ami mellett megálltunk, úgy hallottam csak 10-15 méterre van a folyótól. Valahol az út és a folyó között pedig egy kisebb táborozó hely van, ahol estére megpihenhetünk. Van tűzrakó hely is, így nem kell félni attól, hogy egész este fagyoskodni fogunk. Míg pár őr a hintó környékén járőrözött, addig a többi valahol a környéken portyázott, megnézni, nincs-e senki a közelben. Először nem is hallottam semmit sem, nem sejtettem, hogy többen is megközelítik a hintót majd csak később hallottam meg, hogy valaki a bokorban rejtőzködik. 

 Elhatalmasodott rajtam a félelem. Nem akartam, hogy itt haljak meg, ezért valahogy a pillanat tört része alatt átváltoztam valami félelmetes lénnyé. A testem világítani kezdett és kiélesedtek érzékeim. Erősebb lettem. Alastair is meghallhatta ugyanis kiszállt és a kardját megragadta.
  -  Maradj itt! - mondta, de én nem fogadtam neki szót. Kiszálltam s körbenéztem. Míg Alastair a bokorban lapuló férfit kapta el én tovább fürkésztem a fákat. Láttam egy másik férfi kirajzolódó körvonalait is nem messze a hintótól. Elindultam felé. 

 Amilyen gyorsan és hangtalanul csak tudtam, odasétáltam a vastag fához és a férfi torkának szegeztem a tőröm, amit még Marcus adott valamikor, hogy meg tudjam magam védeni. 

  -  Jobb lenne, ha nem próbálna elszökni! - mondtam. - Forduljon felém! 

 A férfi lassan megfordult és végigmért engem. Nem ismertem fel, nem volt ismerős számomra. 

  -  Kicsoda maga? - hangom nyugodtan csengett. 

  -  Lauren vagyok és érted jöttem királynő! - Kezdett egyre furcsább lenni a helyzet. 

  -  Mit akarsz tőlem? - firtattam.

  -  Tudom, mi folyik itt. Tudom, hogy akarata nélkül akarják elvenni önt és hogy a királyság a háború szélén áll. Én csak segíteni akarok önnek! - Hihetőnek tűnt a válasza ugyan, de nem kockáztathattam. 

  -  Most pedig velem jön! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Intettem neki bal kezemmel, hogy forduljon meg és a hintóhoz kísértem miután hátrakulcsoltam a kezét. Szorosan tartottam azt, nem tudott volna megszökni. Alastair éppen a másik férfival viaskodott s mikor megláttak, ledermedtek.

  -  Királynőm! - az ismeretlen férfi eldobta kardját és meghajolt előttem. 

  -  Megkötözni! - Adta ki Alastair a parancsot. 

 Egyik őr átvette tőlem a férfit és megkötözte. Ebben a pillanatban értek vissza a többiek további két számomra ismeretlen férfival együtt és egy rövid, szőke hajú nő kíséretében, akit eddig még nem láttam, de valószínűleg Alastair csapatába tartozik, mert éppen az egyik páncélos férfival beszélgetett. 

 Többen is kérdezték, hogy jól vagyok-e, mindegyikre igennel válaszoltam. A felderítők azt mondták, senki mást nem találtak és hogy már minden biztonságos. Több sem kellett nekem, ott hagytam mindenkit magam mögött és a folyó partjához sétáltam, amit sziklák és különböző fák vettek körül.

3.

 Este volt már és már mindenki aludt. Páran fennmaradtak őrködni, a többiek aludtak. Rossz álmok gyötörtek, mikre hajnalban felébredtem. Még visszagondolnom is fáj. Hozzám közel álló emberek holttestét láttam, akik halálát én okoztam. Mindegyikük halála a kezemhez tapadt. Megráztam a fejem és a víz felszínét kezdtem bámulni. A hold magasan a fák felett volt, egyedül én voltam csak a vízparton. A víz csobogása, folyása saját magamra emlékeztetett. Az életemre, hogy milyen sok minden történt velem és milyen sok mindenen túl vagyok. Az, ami eddig történt velem, nem a véletlen műve. Próbálom ezt hinni. Úgy gondolom, mindennek meg van az ok-okozati összefüggése, mint ahogy ennek is.

 Először megijedtem, mikor egy farkas közeledett felém. Féltem, hogy rám támad, de félelmem gyorsan eltűnt mikor előttem megállt s kíváncsi szemekkel bámult rám. Mintha azt akarta volna, hogy érintsem meg. Mintha azt mondta volna, hogy nem fog bántani. Leguggoltam s már szemtől-szembe voltam az állattal. Kinyújtottam a kezem, hogy megszagoljon pont úgy, mint ahogy régebben nekem azt tanították. Miután megszagolt, az orrát kezembe nyomta s hozzám dörgölőzött. Én megsimogattam és észre sem vettem, hogy figyelnek.

  -  Látom hamar megbarátkoztál Leilával - mondta Alastair. Öve az oldalán lógott s halkan ugyan, de lehetett hallani, ahogy egyre közelebb lép hozzám. 

  -  I-igen... - mondtam s felálltam. A farkas továbbra is mellettem állt, nem tágított mellőlem. 

  -  Aranyos állat, már rég óta követ engem - mintha elmosolyodott volna az utolsó szavakra. Lehetett hallani, ahogy megmosolyogtatta valami. - Nézd, sajnálom, ami történt, de a te érdekedben tettem azt, amit. Ha továbbra is ott maradtál volna... 

  -  Boldogan élhettem volna tovább az életem! - vágtam félbe mondanivalóját. 

  -  Épp ellenkezőleg! Ismerem Marcus-t. Mindig csak a hatalmos érdekelte. Amíg ő volt az ország élén, romba döntötte azt. Sanyargatta a népet és úgy bánt az emberekkel, mintha csak állatok lennének. Szerinted miért került Mhyria abba a helyzetbe, amibe?

 Nem akartam elhinni azt, amit mondott. Még nem is ismerte Marcus-t. Habár jól lehet, hogy én sem, de mégis csak a nagybátyám vagy valami hasonlóféle. Nem hiszem, hogy ő tette volna azt az országgal amit. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a sok hazugságtól. Nem tudtam, miben higgyek ahogy azt sem tudtam, hogy kiben. Hiányzott a régi nyugodt életem. Hiányzott minden, ami ezelőtt volt. 

  -  Ez hazugság! - Nem tudom mért védem még mindig Marcus-t hiszen még mindig neheztelek rá. Talán azért, mert úgy érzem, a családnak össze kell tartani. Hogy nem szabad szétbomlasztani annak az egységét. 

  -  Ne legyél rövidlátó! Azt hittem, hogy több eszed van ennél... - kiérződött hangjából a megdöbbenés és a hitetlenkedés. - Még csak nem is ismered, de már véded őt! Gondolkodj már az ég szerelmére! - Hátralépett miközben végig a szemembe nézett. Megdöbbenthette, amit látott. - Majd később rá fogsz jönni, kiben is bízhatsz meg és kiben nem! - mondta és a part egy másik szakaszához sétált nem messze tőlem. 

 Egy ideig még emésztgettem a hallottakat. Úgy tűnt, mintha tapasztalatból beszélt volna. Mintha valaki elárulta volna csak nem akartam még megkérdezni, ki volt az. Sok kérdés merült fel bennem, aminek a többségében ő is szerepelt, de csak nem tettem fel őket. Egy ideig még csodáltam a folyót majd kezdtem megunni s inkább visszamentem aludni. 

 A szél összeborzolta hajam miközben egy kislányt követtem a folyó felé. Olyan távolinak tűnt alakja, de mégis, mintha csak egy méterre volt volna tőlem. Meg akartam érinteni, de ahányszor utána nyúltam, annyiszor foszlott szét ott. Nem tudtam, micsoda ő. Nem tudtam, miért van itt és hogy miért követem. Mintha valami belső hang azt suttogná nekem, hogy menjek utána, hogy tudjam meg az ittléte okát. Hát úgy is tettem. Egészen a folyópartig kísértem. Ő a víz felett lebegett s mindvégig engem nézett nagy, semmitmondó szemeivel. Karjai áttetsző teste mellett pihent. Mikor megszólalt a hangja lágy volt, egészen éteri. Mintha az univerzum hangja lett volna. 

 "Ne a dolgok miértjére keresd a választ, mert úgy sosem fogod megtalálni, amit keresel! Láss bele az emberekbe Eleanor! Akkor megtudod majd, ki barát és ki ellenség!" - A lány elmosolyodott. Még talán csak 10 éves lehetett, de annyi értelmesség áradt belőle. Mintha előre tudná a jövőt. 

 "Miért vagyok én itt?" - Kérdeztem tőle.

 "Azért, hogy tanulj őseid hibájából!" - Alakja lassan halványulni kezdett. Rengeteg kérdésem volt még amit fel akartam tenni, de már nem várta meg. Elszomorított, hogy elment, nem tudom mi okból.

 Rossz érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Körbenéztem és rögtön a hátam mögött egy óriási fekete farkas jelent meg. Vicsorított és vészjósló alakja egyre közeledett felém. Már éppen harapni készült mikor szemhéjaim felpattantak és zihálva kapkodtam levegő után.