Címer-hivalgás, pompa, hatalom,
s minden szépség, mely ezekből ered,
eléri végóráját egy napon;
a diadal-út is a sírhoz vezet.
Thomas Grey
A napfény erős sugarai bántották a szemem. Émelygés kapott el s egy kicsit szédültem is azt hiszem, de mindez eltompult az ijedtség mögött, mikor észrevettem, hogy hirtelen egy idegen helyen ébredtem. Felültem gyorsan, ami miatt csak még jobban szédültem s a hányinger is kerülgetett. Egy nagy és túlságosan kényelmes ágyban feküdtem, amiben az én elenyésző magasságom csak egy apró kis pont volt. Az ágy tetejéről selyemfüggöny lógott le, vagy aminek azt mondani szokták. A falak kőből voltak s az ággyal szemben egy nagy üveges szépítkező asztal állt. A szekrény az ajtó mellett volt a bal oldalon.
Szinte már-már hisztérikusan kerestem valami ismerőset a helyben csak sajnos rá kellett jönnöm, hogy nincs semmi sem, amit felismernék. Felkeltem az ágyból és az ablakhoz ballagtam az ágy mellé készített cipőben. A magas karnisról vörös sötétítő függöny lógott. Az ablakon kinéztem s egy új világ tárult elém. Rá sem ismertem a helyre, annyira más volt. Számtalan kérdés vetődött fel bennem, mint például, hol vagyok s mit keresek én itt. Mért emlékeztet annyira a középkorra ez a hely?
Megpróbáltam visszaemlékezni. Próbáltam felidézni az utolsó képet, amit még láttam az ájulásom előtt, de csak annyi jutott el az agyamig, hogy a narrátor köszönti a királynőt. A sok új információk csak úgy megrohanták az agyam s észre sem vettem, hogy már rajtam kívül mások is vannak a szobában.
Szinte már-már hisztérikusan kerestem valami ismerőset a helyben csak sajnos rá kellett jönnöm, hogy nincs semmi sem, amit felismernék. Felkeltem az ágyból és az ablakhoz ballagtam az ágy mellé készített cipőben. A magas karnisról vörös sötétítő függöny lógott. Az ablakon kinéztem s egy új világ tárult elém. Rá sem ismertem a helyre, annyira más volt. Számtalan kérdés vetődött fel bennem, mint például, hol vagyok s mit keresek én itt. Mért emlékeztet annyira a középkorra ez a hely?
Megpróbáltam visszaemlékezni. Próbáltam felidézni az utolsó képet, amit még láttam az ájulásom előtt, de csak annyi jutott el az agyamig, hogy a narrátor köszönti a királynőt. A sok új információk csak úgy megrohanták az agyam s észre sem vettem, hogy már rajtam kívül mások is vannak a szobában.
- Jó reggelt, királynőm! - egy nálam nem sokkal idősebb nő előrelépett s meghajolt előttem majd ezt követően a társai is csatlakoztak hozzá.
- Kik vagytok és mit keresek én itt? - kérdeztem meglepődött arcot vágva. Nem hittem el, hogy királynőnek neveztek. Egy átlagos lány vagyok, aki Amerikában él. Nem vagyok én királynő. A lány, aki az előbb köszöntött most felegyenesedett s lassan közeledett felém.
- Mi vagyunk a szolgáid, azt csinálsz velünk amit akarsz. Azt tesszük, amit óhajtasz. Felöltőztetünk, kifésüljük a hajad... - még mindig nem értettem, mit s miért mond.
- Kik vagytok és mit keresek én itt? - kérdeztem meglepődött arcot vágva. Nem hittem el, hogy királynőnek neveztek. Egy átlagos lány vagyok, aki Amerikában él. Nem vagyok én királynő. A lány, aki az előbb köszöntött most felegyenesedett s lassan közeledett felém.
- Mi vagyunk a szolgáid, azt csinálsz velünk amit akarsz. Azt tesszük, amit óhajtasz. Felöltőztetünk, kifésüljük a hajad... - még mindig nem értettem, mit s miért mond.
- Elég legyen! Inkább azt mondd meg, miért vagyok én itt?! - Eredetileg kijelentő mondatom kérdéssé alakult át, minél előbb szerettem volna érdemleges választ kapni a kérdésemre. - És hogy hívnak titeket? - egyikről a másikra vándorolt a tekintetük.
- Mortmain gróf látni szeretné, majd ő elmagyaráz mindent - ezzel le is zárta ezt a témát, legalábbis ő így gondolta, de én még mindig nem kaptam választ s már egyre kíváncsibb lettem.
2.
Piros szoknyám súlyosan az oldalamhoz tapadt. Cipőmben alig bírtam menni, alig bírtam Clara-t követni. Kacskaringós folyosókon vezetett el egy nagy ebédlőbe, ahol mindössze csak egy férfi ült az asztalfő helyén. Lenyűgözött a hely pompája, ugyanakkor féltem is, mi történt velem. Clara végül leültetett az asztal másik felére majd kiment. Az asztalon bőven lehetett választani gyümölcs, zöldség és különféle húsételek közül. Jelen esetben nem zavart, hogy éhes vagyok-e, minél jobban vágytam a kérdéseimre végre választ kapni.
- Jó reggelt, Eleanor! Marcus vagyok, hívj csak Marc-nak - a férfi kisugárzása eleganciát sugárzott. Mintha belé nevelték volna, ami valószínűleg igaz is volt.
- Hol vagyok? Mért vagyok itt? - kérdéseim akaratlanul is elhagyták a számat holott azt hittem már, hogy megszólalni sem fogok tudni.
- Jó reggelt, Eleanor! Marcus vagyok, hívj csak Marc-nak - a férfi kisugárzása eleganciát sugárzott. Mintha belé nevelték volna, ami valószínűleg igaz is volt.
- Hol vagyok? Mért vagyok itt? - kérdéseim akaratlanul is elhagyták a számat holott azt hittem már, hogy megszólalni sem fogok tudni.
- Mhyriában vagy és ez egy igen hosszú történet... - mondta s ivott egy kis bort. - Egyél kérlek, biztosan éhes vagy - zavartan pislogtam. Azt sem tudom, mi az a Mhyria, nem hogy azt, hogy mit keresek itt, és akkor még el is várja, hogy egyek. - És nem éppen vidám.
- Nem érdekel, hogy vidám-e. Az igazat szeretném tudni! Mikor mehetek végre haza? - kérdeztem ingerülten. Nem tudtam türtőztetni magam.
- Te nem egy egyszerű ember vagy Eleanor! A szüleid Alexander és Annabeth Mortmain voltak. Még kicsi voltál, mikor...
- Nem, ez nem igaz! - vágtam közbe.
- Hallgass meg kérlek! - Folytatta.
- Ez nem lehet igaz! - hitetlenkedtem.
- Meg kell hallgatnod, Eleanor! Amit most mondani fogok, nagyon fontos! - nem válaszoltam, de nem is néztem rá. Fejemben kavarogtak a gondolatok s már azt sem tudtam, ki is vagyok. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de hamar visszajött önbizalmam s kihúztam magam.
A szavak csak úgy dőltek belőle. Elmondta, hogy az igazi szüleim irányították a királyságot, hogy ők mentettek meg egy felkeléstől. Olyanokról mesélt, amiről én nem is hittem volna. Nem is akartam hinni neki, nem is hittem neki. Mégis ki ő? Miért mondja ezt? Ez már nekem sok volt.
Felálltam a székből s könnyeimmel küszködve rontottam ki a teremből. Nem néztem, merre megyek, nem érdekelt. Csak futottam s majdnem elestem. Vissza akartam kapni előző életemet. Nem akartam itt lenni, nem is ismertem senkit. Nem hittem, hogy igaz lehet, de abban biztos voltam, hogy nem normális, ami velem történt. Egyik pillanatban még a 21. században vagyok, most meg valahol egy nem is tudom, milyen korban. A hasam már fájt, de nem törődtem vele. Mentem tovább s egy kertben találtam magam.
- Nem érdekel, hogy vidám-e. Az igazat szeretném tudni! Mikor mehetek végre haza? - kérdeztem ingerülten. Nem tudtam türtőztetni magam.
- Te nem egy egyszerű ember vagy Eleanor! A szüleid Alexander és Annabeth Mortmain voltak. Még kicsi voltál, mikor...
- Nem, ez nem igaz! - vágtam közbe.
- Hallgass meg kérlek! - Folytatta.
- Ez nem lehet igaz! - hitetlenkedtem.
- Meg kell hallgatnod, Eleanor! Amit most mondani fogok, nagyon fontos! - nem válaszoltam, de nem is néztem rá. Fejemben kavarogtak a gondolatok s már azt sem tudtam, ki is vagyok. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de hamar visszajött önbizalmam s kihúztam magam.
A szavak csak úgy dőltek belőle. Elmondta, hogy az igazi szüleim irányították a királyságot, hogy ők mentettek meg egy felkeléstől. Olyanokról mesélt, amiről én nem is hittem volna. Nem is akartam hinni neki, nem is hittem neki. Mégis ki ő? Miért mondja ezt? Ez már nekem sok volt.
Felálltam a székből s könnyeimmel küszködve rontottam ki a teremből. Nem néztem, merre megyek, nem érdekelt. Csak futottam s majdnem elestem. Vissza akartam kapni előző életemet. Nem akartam itt lenni, nem is ismertem senkit. Nem hittem, hogy igaz lehet, de abban biztos voltam, hogy nem normális, ami velem történt. Egyik pillanatban még a 21. században vagyok, most meg valahol egy nem is tudom, milyen korban. A hasam már fájt, de nem törődtem vele. Mentem tovább s egy kertben találtam magam.
3.
A kis kertben tartózkodtam egész nap. Nem ettem s nem is ittam, amitől már rendesen gondolkodni sem tudtam. Folyton az ennivaló jutott eszembe no meg az, hogy miért vagyok itt s hogy nem én vagyok a királynő. Én nem lehetek. Ez az egész egy álom, egy nagyon rossz álom. Megcsipkedtem magam, de nem tudtam felébredni. A könnyeim már kiapadtak s a szemem fájt a sírástól. Felálltam s óvatosan megpróbáltam elindulni a kőépületbe, ami valószínűleg egy kastély volt.
Nagyon magasan volt a plafon és el is tévedtem már az első fordulóban. Sehol senkit nem láttam ezért gondoltam, nem sokan járnak erre. Hüppögésem hallatszott a hosszú folyosókon csak meg lépteim zaja. Úgy éreztem magam, mintha egy darab rongybabát mozgatna valaki. Mintha egy ember azt akarná elérni, hogy zombiként éljek egy olyan helyen, amit nem is ismerek.
Nagyon magasan volt a plafon és el is tévedtem már az első fordulóban. Sehol senkit nem láttam ezért gondoltam, nem sokan járnak erre. Hüppögésem hallatszott a hosszú folyosókon csak meg lépteim zaja. Úgy éreztem magam, mintha egy darab rongybabát mozgatna valaki. Mintha egy ember azt akarná elérni, hogy zombiként éljek egy olyan helyen, amit nem is ismerek.
- Királynő? - Egy férfi hang hallatszott mögülem. Megfordultam, amit valószínűleg nem kellett volna, mert a következő pillanatban elgyengültek lábaim s nem akartak megtartani.
A férfi fekete ruhájában egyre közelebb jött és elkapott még azelőtt, mielőtt elestem volna. Óvatosan felemelt s magával vitt. Arra emlékeztem csak, hogy valaki karjaiban cipel, de arra már nem, milyen arca is volt. Csupán egy távoli alak képét láttam magam előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése