A hatalom mindig veszélyes. Vonzza a legrosszabbakat, és megrontja a legjobbakat. Én nem akartam hatalmat. A hatalmat azok kapják, akik készek lehajolni érte.
Vikingek c. film
Nos, amint látjátok, tudjátok, elérkezett a szerda is, ami azt jelenti, hogy új rész kerül fel. Köszönöm mindazoknak, akik olvassák ezt a kis történetet! Remélem ez a kis rész még érdekesebbé sikerült, mint az előzőek s már a körmötök is rágjátok a folytatás miatt! Sok, sok puszi, és jó olvasást kívánok, Kheyra. :)
1.
1.
Alastair mindvégig engem nézett, le nem vette rólam a szemét. Én is folyton őt néztem vagy éppen a vele érkező monstrumot, aki valószínűleg a testőre lehetett. Megköszörültem a torkom s próbáltam levenni a szemem Alastair fekete, kissé göndör fürtjeiről. Mondani sem kell, nem ment egykönnyen, mert ő is folyton engem bámult. A csendet Marcus törte meg ezzel önmagára irányítva a figyelmet, aminek én személy szerint most nagyon tudtam örülni.
- Kérem, üljenek le! Kényelmesebben meg tudjuk beszélni a részleteket, a birodalmak ügyeit illetően - mondta diplomatikusan. Alastair leült s intett, hogy üljek le én is. Mivel nem akartam csak egy fejbiccentéssel jeleztem, nem óhajtok mellé ülni. Még mindig az előbb átélt szörnyűségen járt az eszem. A polcnál álltam továbbra is s Marcus-t figyeltem.
- Tudja? - Alastair mintha valami titkot akart volna közölni Marcus-nak, amit csak ők ketten érthettek. Marcus megbiccentette a fejét. - Hogy viselte?
- Úgy, ahogy vártuk... - felkaptam a fejem rá. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy rólam beszéltek úgy, mintha itt sem lennék. Én teljesen ledöbbentem, nem tudtam mit mondani. Ők csak tovább folytatták a beszélgetést, rám sem figyeltek. - Akkor így már minden rendben lesz? Nem lesz háború? - megijedtem. Háború? Mégis milyen háború? Miről beszélnek itt? Nem úgy volt, hogy régen leverték már a felkelést vagy ezt csak én értettem félre?
Megráztam a fejem, mintha ki akarnám tisztítani gondolataimat. Nem lehet igaz. Biztosan csak egy újabb trükk. Ha jól vettem ki, akkor én vagyok itt az a kulcsfontosságú személy, akit az ellenségnek elpasszolnak csak azért, hogy ne törjön ki egy háború. Úgy bánnának velem, mint egy darab ékkővel, ami kicsit drága ahhoz, hogy tárgyalás nélkül elajándékozzák.
- Én is itt vagyok! - Mindenki rám figyelt ekkor. Elakadt a szavuk. - Valaki elmondaná mi folyik itt?
- Ezek szerint nem tudja a teljes igazságot - Alastair Marcus felé fordult ledöbbent arccal. - Évek óta nézeteltérések vannak Mhyria és Lycans birodalmak között, ami mostanra annyira elfajult, hogy a háború fenyegeti a birodalmakat. Te lennél rá a biztosíték, hogy a két hatalom egyesült erővel uralkodjon s ezzel ez a két birodalom lenne a legnagyobb a világunkban - Alastair várta reakciómat miután részletezte az előrelátható terveket. Nem voltak túl fényesek s semmi jóval nem kecsegtettek.
Nem tudtam mi miatt, az egyszerre rám szakadó felelősségnek vagy szimplán a választási lehetőség hiánya miatt szédültem meg s estem el majdnem. A homlokomhoz kaptam s nekidőltem a szekrénynek. A fejem elkezdett zúgni s a fülem sípolt. Hányinger kerülgetett, de a látszatot, miszerint teljesen jól vagyok szerencsére fenn tudtam tartani.
- Nincs semmi más választásom? - Érdeklődésem hamar elkergette a kérdésemre kapott válasz.
- Sajnos nincs, Eleanor - Marcus megértő próbált lenni, de most már nem éreztem azt, hogy segíteni próbálna nekem.
Felnéztem egyenesen a szemébe. Haragom nyilván jól látható volt, mert kicsit hátrahőkölt tőle. Haragom kezdte átvenni a hatalmat felettem. Lélegzésem egyre szaporább lett akárcsak a szívverésem. Kezem magam mellett összeszorítottam. Lehunytam a szemem és próbáltam erőt venni magamon.
- Ezért hoztál csak ide? - Marcusra tévedt pillantásomban meglepődöttség látszott, harag. - Ezért? - ő egy ideig hallgatott.
- Részben, igen - lesokkolt a válasza.
Fejemhez kaptam, próbáltam visszaszorítani az időközben egyre erősebb fejfájásom. Minél jobban beleéltem magam, annál erősebb lett a fejfájás. Már olyannyira lüktetett belül, hogy már-már úgy éreztem, szétrobban a fejem. Megráztam s próbáltam megállni a lábaimon, nehézkesen, de sikerült eljutnom a székhez. Leültem Alastair mellé és a térdemre támaszkodtam. Nem néztem semerre sem, tudtam így is, mindenki engem néz. Nem tudom miért, de úgy éreztem, valami nem stimmel ezzel kapcsolatban.
- Részben, igen - lesokkolt a válasza.
Fejemhez kaptam, próbáltam visszaszorítani az időközben egyre erősebb fejfájásom. Minél jobban beleéltem magam, annál erősebb lett a fejfájás. Már olyannyira lüktetett belül, hogy már-már úgy éreztem, szétrobban a fejem. Megráztam s próbáltam megállni a lábaimon, nehézkesen, de sikerült eljutnom a székhez. Leültem Alastair mellé és a térdemre támaszkodtam. Nem néztem semerre sem, tudtam így is, mindenki engem néz. Nem tudom miért, de úgy éreztem, valami nem stimmel ezzel kapcsolatban.
2.
Mindig is jól megéreztem, ha valaki nem mondja el a teljes igazságot s ez most úgy telepedett a vállamra, mintha mázsás súlyként a mélybe húzna. A szemhéjam lecsukódott és nem tudtam mit kéne tennem. Nem akartam elaludni, muszáj ébren maradnom. Megráztam a fejem már századszorra is, hogy kicsit tisztább legyen, de semmivel sem lett jobb.
- Eleanor, valami baj van? - Marcus hangja visszhangzott fejemben. Olyan volt mintha egy hosszú folyosó végéről szólalt volna meg. Nem tudtam válaszolni, szavak nem jöttek ki ajkaimról. Hirtelen beszélni is elfelejtettem.
- Nem... nem tudom, mi van... velem - nyögtem ki végül. Nyeltem egyet s folytattam. - Fáj a fejem... a torkom... rosszul érzem magam - mondtam.
- Elkísérlek a szobádba... - Marcus felajánlotta, de nem akartam elfogadni. Még csak az kellett volna. Még mit nem. Felálltam, de nem tudtam talpon maradni sokáig. Visszazuhantam a székre s hátradőltem.
- Majd én elviszem a szobájába! - Alastair visszautasításom meg sem várta, felállt s karjaiba vett. Úgy éreztem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban. Nem tudtam, mi történik velem csak vártam a végkifejletet.
Alastair szó nélkül megtalálta a szobámat. Lenyomta egyik kezével a kilincset miközben én szorosan átöleltem a nyakát. Szemeim becsuktam, nem bírtam tovább nyitva tartani. Mély lélegzetet vettem, mintha víz alatt lennék, bent tartottam egy kis ideig hátha ezzel leküzdhetem a rám törő hányingert. Nem tudtam, hogy az, hogy Alastair becipelt ide jó vagy rossz hír-e rám nézve, de abban biztos voltam, hogy most megmentette az életem, persze képletesen szólva. Marcus féligazsága olyannyira megijesztett, lesokkolt, hogy már nem is tudtam eldönteni, ki a jó s ki a rossz a környezetemben.
Alastair lassacskán elért az ágyamhoz. Letett óvatosan s én is elengedtem a nyakát. Megsimogatta kicsit a homlokom majd hallottam, hogy vesz egy mély lélegzetet mielőtt kiment volna a szobámból. Ekkor hallottam csak meg az ajtó másik oldaláról beszüremkedő hangokat, amiket nem értettem meg, túlságosan halk volt számomra. Betakaróztam s az egyik oldalamra feküdtem. Kezem a füleimre tapasztottam, mert iszonyatosan zúgott a fülem. Vajon mi következik ezek után? - Vetődött fel bennem a kérdés, amire természetesen nem tudtam a választ.
A hasam fájni kezdett, mintha görcsölt volna. A szám kiszáradt, torkom kapart. Sosem voltam ennyire beteg igaz, mindig volt valami gyógyszer kéznél, ami gyorsan csillapította is az aktuális fájós pocakom, fejem esetleg ha hányingerem is volt, tudtam bevenni rá valamit. Most viszont nem tudtam mit csinálni, biztos voltam benne, hogy itt nincs semmiféle gyógynövény.
- Eleanor, mi a baj? - A kérdést ugyan hallottam, de nem tudtam rá válaszolni. A kérdés még így is túl hangos volt, nagyon zavart. Mi történik velem?
A közönséggel mit sem törődve csak feküdtem tovább. Néha még hallottam a körülöttem levők hangját, de hamar el is nyomott az álom.
Egy erdőben találtam magam. A fák az égig értek, ami miatt nagyon aprónak találtam magam. Körbenéztem, de rajtam kívül senki nem volt itt. Lélegzetem ködfelhőként párolgott szét felettem. Kerestem valami ismerőset, de nem találtam. Csak álltam egy helyben és körbe-körbe forgolódtam. Ekkor vettem észre az árnyat kicsivel előttem. Fehér, átlátszó ruhát viselt, női alakjára finoman rátapadt. Elindult s én álomittasan követtem.
Az árny egy kis patakhoz vezetett engem. Lenyűgözően zöld volt a színe. Ha belenéztem a víztükörbe, magamat is láthattam. Mikor hozzá akartam nyúlni valami megakadályozott, Az árny megfogta a kezem s a fejét rázta, amivel gondolom azt szerette volna sugallni, hogy nem szabad. Nem értem hozzá s csak egy utolsó pillantást vetettem rá mielőtt az árny egy kis pavilonhoz irányított.
Nem volt túl nagy, de azért ketten kényelmesen elfértünk. Az árny kezében hirtelen megjelent egy gömb, ami hasonlított a villámra, leginkább legalábbis ahhoz tudtam hasonlítani ugyanis még soha nem láttam ilyent. A gömb kék-fehér-piros-zöld színekben játszott, lenyűgöző volt, de mikor az egyik ujjammal megérintettem megrázott. Nem tudtam elvenni az ujjam. Egyszerűen mintha fogva tartott volna. Nem tudom, még mennyi ideig voltunk így, de már nem is igazán számított, mert a következő pillanatban már felpattant a szemhéjam s az álmomnak vége szakadt.
Egy erdőben találtam magam. A fák az égig értek, ami miatt nagyon aprónak találtam magam. Körbenéztem, de rajtam kívül senki nem volt itt. Lélegzetem ködfelhőként párolgott szét felettem. Kerestem valami ismerőset, de nem találtam. Csak álltam egy helyben és körbe-körbe forgolódtam. Ekkor vettem észre az árnyat kicsivel előttem. Fehér, átlátszó ruhát viselt, női alakjára finoman rátapadt. Elindult s én álomittasan követtem.
Az árny egy kis patakhoz vezetett engem. Lenyűgözően zöld volt a színe. Ha belenéztem a víztükörbe, magamat is láthattam. Mikor hozzá akartam nyúlni valami megakadályozott, Az árny megfogta a kezem s a fejét rázta, amivel gondolom azt szerette volna sugallni, hogy nem szabad. Nem értem hozzá s csak egy utolsó pillantást vetettem rá mielőtt az árny egy kis pavilonhoz irányított.
Nem volt túl nagy, de azért ketten kényelmesen elfértünk. Az árny kezében hirtelen megjelent egy gömb, ami hasonlított a villámra, leginkább legalábbis ahhoz tudtam hasonlítani ugyanis még soha nem láttam ilyent. A gömb kék-fehér-piros-zöld színekben játszott, lenyűgöző volt, de mikor az egyik ujjammal megérintettem megrázott. Nem tudtam elvenni az ujjam. Egyszerűen mintha fogva tartott volna. Nem tudom, még mennyi ideig voltunk így, de már nem is igazán számított, mert a következő pillanatban már felpattant a szemhéjam s az álmomnak vége szakadt.
3.
Miután felpattant a szemem, fuldokolni kezdtem. Sűrűbben kellett vennem a levegőt, olyan volt, mintha órákon át lettem volna a víz alatt. Még élénken emlékeztem az álmom minden egyes részletére, de most sem tudtam megfejteni, mit is akart jelenteni. Felültem az ágyban s köhögtem. A fejem még zúgott kicsit, de már sokkal jobban voltam. A szobában nagyon világos volt, a szemem bántotta is. Hunyorítanom kellett. Hirtelen érzések sokasága tört rám, olyan volt, mintha több százan nekem rohantak volna. Nem tudtam megmozdulni sem, meg kellett emésztenem az érzéseket, amik nem tudom honnan jöttek.
Minden érzelemnek külön színe volt. Az izgalomnak narancsos míg a félelemnek kicsit bordós színe volt. Mintha nem is én lettem volna. Fogalmam sincs, ezeket honnan tudom.
Egy idő után megszoktam a fényt s ez adott erőt is. Olyan érzés volt a napfényben, mintha egy finom tapintású selyem kendőbe öltöztettek volna fel. A ruháimat is, amik eddig rajtam voltak le akartam vetni, de figyelmeztetnem kellett magam, hogy rajtam kívül többen is vannak a szobában. Lassan felálltam az ágyról és az ablak elé álltam. Kinéztem az áttetsző üvegen amit kivételesen semmi nem díszített s néztem a fellegeket. Olyan csodálatos volt, annyira gyönyörű. Minden mást kizártam a külvilágból s észre sem vettem, hogy valaki a hátam mögött köszörüli a torkát. Hátrapillantottam s láttam, Marcus meglepetten mér végig.
- Eleanor?! Hallottad, mit kérdeztem? - Ráztam a fejem, hogy nem. - Jobban vagy? - Elakadt a szeme, amit nem tudtam hova tenni. Lenéztem a kezemre s akkor vettem észre, hogy halványan ugyan, de fénylik a bőröm. Mintha a napot ültették volna belém.
Odasétáltam az egész alakos tükör elé s ekkor vettem észre a szemem. Ugyanazokban a színekben játszott, mint az a gömb az álmomban. Nem akartam hinni a szememnek. Ki ez itt? Kinyújtottam a kezem s minden olyan lassúnak tűnt. Mintha egy évszázadba kerülne minden egyes apró kis mozdulat.
- Ez lenyűgöző... - hadarta mindenki a környezetemben.
Nem értettem, miért is volt annyira lenyűgöző, én inkább furcsának találtam.
- Mi... mi történt velem? - Kérdeztem nagy szemekkel Marcus-ra nézve.
- Te egy... nos, látó vagy. Mi így hívjuk azokat, akik meg tudják állapítani az emberek hangulatát s látják a jövőt is vagy érzik, hogy mi fog történni. Kevesek befolyásolni is tudják az embereket - az arcát dörzsölte s hümmögött hozzá.
Elgondolkodtam azon amit mondott. Egy látó? De mit is jelent ez pontosan rám nézve? Sosem leszek olyan, mint a többiek? Sosem lesz majd nyugodt életem és talán boldog sem leszek? Megriasztott ez a felismerés, hátráltam a tükörtől. Megijedtem saját magamtól. Elképzeltem, hogy egy másik lány vagyok, aki sötétben egyedül sétál az erdőbe s egy ilyen lény megy vele szembe. Egy olyan, akinek világít a szeme. Egy olyan, aki még gonoszságokat is képes lenne véghez vinni. Jóllehet, ez már abszurditás volt, de máshogy nem tudtam volna kifejezni önmagam.
- Azonnal össze kell hívni a királyi tanácsot! Ezt látniuk kell! - mondta s kisietett a szobámból arcán halovány mosollyal.
Fogalmam sem volt, mit tervez vagy mit nem csak azt tudtam, ha valaki így elrohan, akkor annak semmi jó vége nem lesz. Már előre láttam, hogy itt lesz valami, valami ami az egész életemet is megpecsételheti. Ha érzékeim nem csalnak, igen nagynak kell lennie ahhoz, hogy erre a következtetésre jussak. Mindezek mellett nehezteltem, haragudtam is Marcus-ra s nem felejtettem el, hogy nem mondta el a teljes igazságot és hogy engem csak egy darab bábunak tart. Ezen sürgősen változtatnom kell. Nem hagyom, hogy csak úgy játszadozzon velem, kiállok magam ha szükség van rá, megmutatom, milyen is vagyok igazából. Elindultam Marcus után s nem törődtem a kíváncsi szemekkel, amik az utam során a hátamba ékelődve követték minden egyes mozdulatom.
- Mi... mi történt velem? - Kérdeztem nagy szemekkel Marcus-ra nézve.
- Te egy... nos, látó vagy. Mi így hívjuk azokat, akik meg tudják állapítani az emberek hangulatát s látják a jövőt is vagy érzik, hogy mi fog történni. Kevesek befolyásolni is tudják az embereket - az arcát dörzsölte s hümmögött hozzá.
Elgondolkodtam azon amit mondott. Egy látó? De mit is jelent ez pontosan rám nézve? Sosem leszek olyan, mint a többiek? Sosem lesz majd nyugodt életem és talán boldog sem leszek? Megriasztott ez a felismerés, hátráltam a tükörtől. Megijedtem saját magamtól. Elképzeltem, hogy egy másik lány vagyok, aki sötétben egyedül sétál az erdőbe s egy ilyen lény megy vele szembe. Egy olyan, akinek világít a szeme. Egy olyan, aki még gonoszságokat is képes lenne véghez vinni. Jóllehet, ez már abszurditás volt, de máshogy nem tudtam volna kifejezni önmagam.
- Azonnal össze kell hívni a királyi tanácsot! Ezt látniuk kell! - mondta s kisietett a szobámból arcán halovány mosollyal.
Fogalmam sem volt, mit tervez vagy mit nem csak azt tudtam, ha valaki így elrohan, akkor annak semmi jó vége nem lesz. Már előre láttam, hogy itt lesz valami, valami ami az egész életemet is megpecsételheti. Ha érzékeim nem csalnak, igen nagynak kell lennie ahhoz, hogy erre a következtetésre jussak. Mindezek mellett nehezteltem, haragudtam is Marcus-ra s nem felejtettem el, hogy nem mondta el a teljes igazságot és hogy engem csak egy darab bábunak tart. Ezen sürgősen változtatnom kell. Nem hagyom, hogy csak úgy játszadozzon velem, kiállok magam ha szükség van rá, megmutatom, milyen is vagyok igazából. Elindultam Marcus után s nem törődtem a kíváncsi szemekkel, amik az utam során a hátamba ékelődve követték minden egyes mozdulatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése