3. fejezet - A legféltettebb kincs

A kimondatlan igazság mindig hangosabb, mint az, amit szavakkal elmondunk.
Jamie McGuire

Kedves olvasók/ide tévedők! Szeretném megköszönni, hogy ennyien ellátogattatok erre a kis blogra s remélem ez később sem lesz másképp! Nagyon örülök neki, hogy pár nap - talán egy-két hét - leforgása alatt, már több, mint 160-an néztetek be hozzám! Külön köszönöm Lyn-nek, remélem felkelti majd ez a rész a kíváncsiságodat és remélem, hogy már a körmödet rágva várod a folytatást! :) Jó olvasást kívánok mindenkinek, s ne felejtsétek el: nagyon nagy örömöt szereznétek azzal, ha egy-egy hozzászólással megírnátok véleményeiteket! :) Köszönök mindent, Kheyra. 
U.I.: Kicsit túl hosszú is lett talán a rész, de csak ilyen részletesen tudom bemutatni érdemlegesen a történetet. :)

1.

 A fejem még mindig kába volt egy kicsit és a hasam még mindig fájt az éhségtől. A nagy piros - vagy inkább vörös -, hosszú, a földig érő függönyös, túlságosan is elegáns s talán középkori szobában feküdtem abban a nagy és kényelmes ágyban, amiben ezelőtt nem tudom mikor ébredtem. A hasam korgásától már-már kezdtem volna megőrülni, ha nem veszem észre, hogy valaki az ágy melletti kis éjjeli asztalra nem tett vizet némi gyümölccsel s valamiféle húsétellel együtt. A hasamra raktam egyik kezem, mintha ezzel megakadályozhatnám az éhséget s kievickéltem az ágy szélére, hogy végre ehessek egy kicsit. 

 Először a gyümölcsöket ettem meg majd a húsos ételt. Nagyon jól esett, de még ez sem tudta elnyomni azt a tényt, hogy valaki valami nagyon rossz dolgot vitt véghez, aminek a levét sajna én ittam meg. Folyton az otthonom jutott eszembe és az, hogy biztosan keresnek már. Elszorult ettől a szívem s a könnyeim már gyűltek is a szemembe. Azt kívántam, bárcsak soha ne mentem volna el arra az estére, mert akkor még mindig nyugodtan élhetném az életem s nem kéne azon aggódnom, hogy miféle őrültek találtak rám. 

 Hátradőltem még egy kicsit az ágyon s a magas plafont kezdtem bámulni. Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, amit a lehető leghamarabb fel szerettem volna tenni Marcus-nak. Mégis mért mondta azt, amit? Mért hazudta azt, hogy a szüleim Alexander és Annabeth Mortmain volt? Tudom, hogy ez nem igaz s arra gyanakszok, ez is csak egy kandi kamerás műsor, ami az emberek szórakoztatására szolgál. 

 Mielőtt gondolatmenetemmel végezhettem volna, kopogtak az ajtómon, ami szintén vagy háromszor, négyszer volt magasabb nálam. Meg sem várták, hogy kimondom a tessék szócskát, már be is nyitottak. 

  -  Mortmain gróf szeretne önnel beszélni, királynőm! - ismerős arc jelent meg a kétszárnyú ajtóban. Az egyik állítólagos "szolgám" volt az. 

 Kiszálltam az ágyból s egy nagy sóhajtássl konstatáltam, muszáj lesz egyszer beszélnem vele. Ez elkerülhetetlen már csak abból kifolyólag is, hogy a dolgokat a lehető leghamarabb a helyére tegyem. Végigsimítottam szoknyámon, ami most inkább hasonlított egy pizsamára s elindultam az ajtó felé.

  -  Mi a neved? - kérdeztem a szőke hajú lánytól, aki talán nem sokkal lehetett idősebb nálam. 

  -  Rosalie, királynőm - mondta lesütött szemekkel. Nem nézett rám, amiért kicsit furcsálltam is őt. - Kérem kövessen! Odakísérem Mortmain grófhoz - mondta s elindult előttem. 

 Követtem s az ajtón kiérve vettem észre a két őrt a szobám előtt. Az egyik becsukta mögöttem az ajtót majd visszaállt eredeti helyére. Kicsit hátborzongató volt ez az új környezet. Hosszú folyosókon különböző páncélok álltak bizonyos távolságra egymástól s mindenféle szőnyeg lógott a falakon vagy egy-egy fénykép, amik embereket ábrázoltak. Mind nagyon elegáns volt. 

 Akkor eszméltem fel, mikor Rosalie megállt előttem. Majdnem nekimentem, de ő ezt persze szóvá sem tette. Félreállt s olyasmit motyogott nagyon halkan, hogy ez az ő hibája volt. Én furcsán néztem rá, mert nyilvánvaló volt, hogy ez az én figyelmetlenségem miatt történt, de nem akarta elhinni, mikor ezt szóvá tettem előtte. Megköszöntem neki, hogy idekísért és beléptem az előttem kinyitott ajtón. Vissza is fordultam, hogy betegyem azt, de megelőzött benne Rosalie, akinek lépteinek zaja gy idő után elhalt a folyosókon. 

  -  Kérlek, Eleanor, ülj le! - Az előttem lévő férfi lágy hanggal invitált az asztala előtti, kényelmesnek tűnő székhez. Én csak bólintottam s Marcus szemébe néztem. - Az előbbi beszélgetésünk nem sikerült valami jól, ezért elnézésedet is kérem - felállva várta, hogy leüljek s csak akkor foglalt ő is helyet, miután én kényelmesen elhelyezkedtem a karfás székben. - Talán finomabban kellett volna elmagyaráznom... 

  -  Ez egy játék? Esetleg felveszik a mostani beszélgetésünket is? És mért fogalmaz úgy, mintha egy réi kosztümös filmben lennénk? - kérdéseimmel félbeszakítottam a kb. negyvenes éveiben járó férfit. Ő csak elmosolyodott és egy, a szemébe lógó hajtincset a füle mögé tűrt.

  -  Nem, ez a valóság. Sajnálom, hogy most értesültél róla először, de nehezen tudtunk rád akadni. 

  -  Rám akadni? - Szemöldököm felhúzva jeleztem kíváncsiságomat a téma iránt.
  -  Igen, rád akadni, de ezt majd később szeretném elmagyarázni - jelenléte valami furcsa módon mist inkább megnyugtató volt, nem riasztott meg annyira, mint előzőleg. - Mint ahogy mondtam, de Alexander és Annabeth lánya vagy, a királyé és királynőé. Így örökölted a jogot, hogy belőled is királynő lehet. Miután a szüleid meghaltak, elvittelek téged innen, nehogy megismétlődjön a történelem - megköszörülte kicsit a torkát. Látszott rajta, hogy számára kényes témáról beszél. Én a szék karfáját szorongattam, mert nem tudtam, mennyi lehet ebből az igazság. - Most újabb háború fenyegeti a királyságunkat és király vagy királynő nélkül nem tudjuk visszaállítani a rendet. Te vagy itt az egyetlen jogos örökös.
 A szám kiszáradt és forgott körülöttem a világ. Mit akar ez jelenteni? Mi az, hogy királynő vagyok? Ez nem lehet az igazság! Úgy éreztem magam, mintha egy számítógépes játék kellős közepébe csöppentem volna.
  -  Hol vagyok? Miért érzem úgy, hogy ez csak egy játék? Ez az egész... nem lehet igaz - nem hittem a fülemnek. A szavak egy idő múlva egybefolytak s legbelül mintha teljesen üresnek éreztem volna magam. Magamat csipkedtem, hogy felébredjek, de csak nem akart sikerülni. Nem nyílt ki a szemem, nem ébredtem fel a saját, kényelmes kis szobámban. Megráztam a fejem. Ez biztosan nem lehet igaz. Miért is lenne az?
  -  Elhiszem, hogy nem tudod elfogadni ezt a tényt, de ez az igazság! - Hangja kicsit megemelkedett amitől a szívem egyre jobban vert. - Bocsánat, csak... kifutunk az időből. A királyságunk napjai meg vannak számlálva - eltöprengett kicsit majd folytatta. - Mitől hinnéd el azt, hogy ez az igazság? - kérdezte.
  -  Ez csak egy mese, biztosan álmodom... - fészkelődni kezdtem miközben Marcus közelebb jött. Letérdelt a székem mellé s megfogta a kezem.
  -  Hadd mutassak valamit! - Megpuszilta kézfejem s két keze közé fogta.

2.

 A levegő fagyos lett egy pillanatra s a képek összemosódtak a szemeim előtt. Csak Marcus volt az, akinek alakja tisztán kirajzolódott előttem. Eltartott kis ideig, mire a látásom kitisztult és észrevettem, hogy egy egészen más helyen ülünk a székben. Mercus mindvégig a kezem fogta, nem engedte el miközben felállt.
  -  Gyere utánam... - hangjából szomorúság csengett.
 Én persze követtem, mert nem volt más választásom. Felálltam s apró léptekkel haladtam mellette egy kicsit lemaradva. Erősen kellett összpontosítanom, hogy ne hányjam össze magam. Marcus egy kis szobába kalauzolt, ahol egy férfi haldoklott s egy nő a kezét fogta mindvégig. Vigasztalni próbálta talán. Tisztán hallottam, mit mond.
  -  Alexander... Alexander... Kérlek, maradj velem! - A nő könnyeivel küszködve próbálta rászorítani a kezét Alexander hasára. A férfi a padlón feküdt és a szájából is vér folyt, mikor beszélt.
  -  Annabeth, kérlek... - hangja el-el csuklott. - Menj el, mentsd meg a kicsit! - A férfi miután kimondta, ellazultan engedte el a nő kezét. Feje hátraesett a padlóra s már ebből tudtam, hogy meghalt. A könnyeim akaratlanul is kicsordultak.
 Egy kisbaba sírt fel valahol a szobában. Észrevettem Marcus-t is, aki a babát szorongatva próbálta csitítgatni nem éppen sikeresen. Elengedtem a mellettem álló férfi kezét és közelebb mentem a babához. Akkor vettem csak észre a füle alatt lévő kis félhold alakú anyajegyet, ami nekem is éppen ott helyezkedett el, ahol neki is. Odakaptam hirtelen a kezem a nyakamra és eltátott számmal hátráltam mígnem a falnak nem tolattam.
  -  Marcus, mentsd meg őt, míg feltartom a katonákat!
  -  Nem! Menj te, nagyobb szüksége lesz a kicsinek rád...
  -  Neeem! - A nő éles hangja megijesztett, összerezzentem tőle. - Siess, hamarosan ideérnek!
 Ezzel a mondattal lezártnak tekintette a témát a nő. Közelebb lépett hozzá s megpuszilta a kisbabát is és Marcus-t is. A könnyeim szakadtak már s a szemem is fájni kezdtek. Nagyon szomorú pillanat volt ugyanakkor megdöbbentő is. Nem bírtam tovább a látványt, visszarohantam ahhoz a férfihoz, aki idehozott.
  -  Kérlek, vigyél vissza... nem akarom látni... nem akarok itt lenni... - hangomból kihallatszott, hogy megrázott a történet.
 Ő bólintott s szerintem örült is, hogy ilyen hamar itt szerettem volna hagyni ezt (valószínűleg) az emlékképet. Marc megfogta a kezem és megint éreztem az a hideget, amit először is. Megborzongtam tőle, de ugyanakkor jól is esett. Örültem neki, mert kijózanított kicsit.

3.

 Újra a fotelben találtam magam, de már megtörten ültem a helyemen. Tisztán láthattam a múlt emlékeit. Még mindig a fülemben csengett az akkori önmagam sírása. Mintha csak megéreztem volna, hogy valami rossz történt. Automatikusan a nyakamhoz kaptam, ahhoz az anyajegyhez, ami egy félholdat jelképezett.

  -  Ez... ez tényleg a valóság akart lenni? Vagy csak... egy kitaláció? - ráemeltem tekintetemet, de semmit sem láttam arcából ugyanis a könnyeim elhomályosították látóterem. 

  -  Igen... - jött ki az egyértelmű válasz. Megráztam a fejem, mintha még mindig nem akarnék neki hinni. Nem tudtam tovább ülni, felálltam s elkezdtem fel-alá járkálni a szobában. - Nagyon sajnálom, de meg kellett mutatnom. Csak így tudtam elérni, hogy higgy bennem! - megértettem, de ugyanakkor egy részem túlzásnak találta ezt az egészet. - A szüleid érted haltak meg elsősorban. Mindig is fontosabb voltál nekik te, mint a királyság - hangja halk volt, megtört. - Szerettek téged. Most neked kell átvenned az irányítást. Meg kell koronáztatnod magad, hogy uralkodhass. 

  -  És mégis... hogy irányítsak egy olyasvalamit, amit még csak nem is ismerek? - kérdeztem. 

  -  Segítek majd, amiben csak tudok. Ígérem - elhittem most már minden szavát, de azt éreztem, mintha még mindig lenne valami, amit még nem mondott el. - De, ez... nem olyan egyszerű. 

 Miért is lenne az? Az előbb láttam, ahogy az apám meghal és ahogy kisbabaként felsírok. Láttam az anyám, az igazit és el is hiszem már ezt az egészet. Naiv lehettem, mikor azt hittem, hogy nem lesz buktató ebben a királynősdiben. Hamar rá kellett jönnöm, hogy vannak még itt buktatók. 

  -  Ahhoz, hogy megkoronázhassanak, szükséged van egy... egy királyra. Miután eljegyeztek csak úgy uralkodhatsz - mondta. 

  -  Mért érzem úgy, hogy már meg is van a jelölted? - megálltam s szembenéztem vele. 

  -  Mert már meg is van - súlyos pillantásából ejtettem, hogy nem ő akarta ezt a házasságot. Hogy nem ő miatta kell megházasodnom. - Alastair Blackwolf a neve és a szomszédos királyság legidősebb trónörököse - mondta. 

 Az ösztöneim azt súgták, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az egésszel. Mintha valami súlyos rejtegetnivaló lenne még, amit ha elmondana, talán nem bírnám tovább, kiakadnék és talán megint elszaladnék, mint a múltkor. Mielőtt bármit is szólhattam volna a kétszárnyú ajtó kicsapódott és egy páncélos, fiatal férfi lépett be rajta. Marcus és én szinte egyszerre kaptuk fel rá tekintetünket. Az én szemeim kicsit kipirosodhattak már a sok dörzsölgetéstől, Marcus egy kis megvetéssel emelte rá tekintetét. 

  -  Alastair Blacwolf vagyok, örülök, hogy megismerhetem királynő! - Hangja mély volt, túlságosan is férfias. Megborzongtam tőle s a szívem is gyorsabban kezdett verni. 

 Majdnem összeestem a felismeréstől, hogy ki áll előttem. Most már tisztán emlékeztem rá. Ő volt az, aki elkapott az egyik folyosón még mielőtt a kőlapokra estem volna. A felismerés kiült az arcomra mire ő csak egy féloldalas, túlságosan is sejtelmes mosollyal nézett rám rögtön azelőtt, mielőtt meghajolt volna előttem. Nem bírtam tovább állni, a fal mellett lévő szekrényhez tolattam s megkapaszkodtam az egyik polcában annak háttal. Mégis, hogy kerül ő ide?