SPOILER!

 Sziasztok! Itthon fekszem s próbálom leküzdeni émelygésem - sajnos, vagy hát ahogy nézzük - s közben már meg is írtam a következő fejezetet, ami csak szerdán fog megjelenni. ;) Remélem izgatottak vagytok s már várjátok is az új fejezetet! Addig is, gondoltam bemásolok egy kis részt - ez Eleanor álma lenne:

 Egy erdőben találtam magam. A fák az égig értek, ami miatt nagyon aprónak találtam magam. Körbenéztem, de rajtam kívül senki nem volt itt. Lélegzetem ködfelhőként párolgott szét felettem. Kerestem valami ismerőset, de nem találtam. Csak álltam egy helyben és körbe-körbe forgolódtam. Ekkor vettem észre az árnyat kicsivel előttem. Fehér, átlátszó ruhát viselt, női alakjára finoman rátapadt. Elindult s én álomittasan követtem. 

 Az árny egy kis patakhoz vezetett engem. Lenyűgözően zöld volt a színe. Ha belenéztem a víztükörbe, magamat is láthattam. Mikor hozzá akartam nyúlni valami megakadályozott, Az árny megfogta a kezem s a fejét rázta, amivel gondolom azt szerette volna sugallni, hogy nem szabad. Nem értem hozzá s csak egy utolsó pillantást vetettem rá mielőtt az árny egy kis pavilonhoz irányított. 

 Nem volt túl nagy, de azért ketten kényelmesen elfértünk. Az árny kezében hirtelen megjelent egy gömb, ami hasonlított a villámra, leginkább legalábbis ahhoz tudtam hasonlítani ugyanis még soha nem láttam ilyent. A gömb kék-fehér-piros-zöld színekben játszott, lenyűgöző volt, de mikor az egyik ujjammal megérintettem megrázott. Nem tudtam elvenni az ujjam. Egyszerűen mintha fogva tartott volna. Nem tudom, még mennyi ideig voltunk így, de már nem is igazán számított, mert a következő pillanatban már felpattant a szemhéjam s az álmomnak vége szakadt.

U.I.: Remélem tetszik és már várjátok a szerdát! Azt még elmondom, hogy (talán) ez lesz az eddigi leghosszabb rész!

Puszi, Kheyra.

A jövőre nézve

 Gondoltam hozok egy kis érdekességet nektek. Most amolyan SPOILER-t fogok írni, hogy mit várhattok a továbbiakban a történettől/blogtól. :)

• 30 fejezetnél több rész lesz
• Lesznek benne olyan fordulatok, amikre senki sem készül majd fel
• Új szerelmek alakulnak ki
• Egy szereplő visszatér majd, de azt nem mondom meg, ki

 Egyenlőre ezek a terveim. Idővel, ha még lesz pár ötletem, akkor majd lehet, csinálok még egy ehhez hasonló bejegyzést. :) 

Kheyra. :)

3. fejezet - A legféltettebb kincs

A kimondatlan igazság mindig hangosabb, mint az, amit szavakkal elmondunk.
Jamie McGuire

Kedves olvasók/ide tévedők! Szeretném megköszönni, hogy ennyien ellátogattatok erre a kis blogra s remélem ez később sem lesz másképp! Nagyon örülök neki, hogy pár nap - talán egy-két hét - leforgása alatt, már több, mint 160-an néztetek be hozzám! Külön köszönöm Lyn-nek, remélem felkelti majd ez a rész a kíváncsiságodat és remélem, hogy már a körmödet rágva várod a folytatást! :) Jó olvasást kívánok mindenkinek, s ne felejtsétek el: nagyon nagy örömöt szereznétek azzal, ha egy-egy hozzászólással megírnátok véleményeiteket! :) Köszönök mindent, Kheyra. 
U.I.: Kicsit túl hosszú is lett talán a rész, de csak ilyen részletesen tudom bemutatni érdemlegesen a történetet. :)

1.

 A fejem még mindig kába volt egy kicsit és a hasam még mindig fájt az éhségtől. A nagy piros - vagy inkább vörös -, hosszú, a földig érő függönyös, túlságosan is elegáns s talán középkori szobában feküdtem abban a nagy és kényelmes ágyban, amiben ezelőtt nem tudom mikor ébredtem. A hasam korgásától már-már kezdtem volna megőrülni, ha nem veszem észre, hogy valaki az ágy melletti kis éjjeli asztalra nem tett vizet némi gyümölccsel s valamiféle húsétellel együtt. A hasamra raktam egyik kezem, mintha ezzel megakadályozhatnám az éhséget s kievickéltem az ágy szélére, hogy végre ehessek egy kicsit. 

 Először a gyümölcsöket ettem meg majd a húsos ételt. Nagyon jól esett, de még ez sem tudta elnyomni azt a tényt, hogy valaki valami nagyon rossz dolgot vitt véghez, aminek a levét sajna én ittam meg. Folyton az otthonom jutott eszembe és az, hogy biztosan keresnek már. Elszorult ettől a szívem s a könnyeim már gyűltek is a szemembe. Azt kívántam, bárcsak soha ne mentem volna el arra az estére, mert akkor még mindig nyugodtan élhetném az életem s nem kéne azon aggódnom, hogy miféle őrültek találtak rám. 

 Hátradőltem még egy kicsit az ágyon s a magas plafont kezdtem bámulni. Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, amit a lehető leghamarabb fel szerettem volna tenni Marcus-nak. Mégis mért mondta azt, amit? Mért hazudta azt, hogy a szüleim Alexander és Annabeth Mortmain volt? Tudom, hogy ez nem igaz s arra gyanakszok, ez is csak egy kandi kamerás műsor, ami az emberek szórakoztatására szolgál. 

 Mielőtt gondolatmenetemmel végezhettem volna, kopogtak az ajtómon, ami szintén vagy háromszor, négyszer volt magasabb nálam. Meg sem várták, hogy kimondom a tessék szócskát, már be is nyitottak. 

  -  Mortmain gróf szeretne önnel beszélni, királynőm! - ismerős arc jelent meg a kétszárnyú ajtóban. Az egyik állítólagos "szolgám" volt az. 

 Kiszálltam az ágyból s egy nagy sóhajtássl konstatáltam, muszáj lesz egyszer beszélnem vele. Ez elkerülhetetlen már csak abból kifolyólag is, hogy a dolgokat a lehető leghamarabb a helyére tegyem. Végigsimítottam szoknyámon, ami most inkább hasonlított egy pizsamára s elindultam az ajtó felé.

  -  Mi a neved? - kérdeztem a szőke hajú lánytól, aki talán nem sokkal lehetett idősebb nálam. 

  -  Rosalie, királynőm - mondta lesütött szemekkel. Nem nézett rám, amiért kicsit furcsálltam is őt. - Kérem kövessen! Odakísérem Mortmain grófhoz - mondta s elindult előttem. 

 Követtem s az ajtón kiérve vettem észre a két őrt a szobám előtt. Az egyik becsukta mögöttem az ajtót majd visszaállt eredeti helyére. Kicsit hátborzongató volt ez az új környezet. Hosszú folyosókon különböző páncélok álltak bizonyos távolságra egymástól s mindenféle szőnyeg lógott a falakon vagy egy-egy fénykép, amik embereket ábrázoltak. Mind nagyon elegáns volt. 

 Akkor eszméltem fel, mikor Rosalie megállt előttem. Majdnem nekimentem, de ő ezt persze szóvá sem tette. Félreállt s olyasmit motyogott nagyon halkan, hogy ez az ő hibája volt. Én furcsán néztem rá, mert nyilvánvaló volt, hogy ez az én figyelmetlenségem miatt történt, de nem akarta elhinni, mikor ezt szóvá tettem előtte. Megköszöntem neki, hogy idekísért és beléptem az előttem kinyitott ajtón. Vissza is fordultam, hogy betegyem azt, de megelőzött benne Rosalie, akinek lépteinek zaja gy idő után elhalt a folyosókon. 

  -  Kérlek, Eleanor, ülj le! - Az előttem lévő férfi lágy hanggal invitált az asztala előtti, kényelmesnek tűnő székhez. Én csak bólintottam s Marcus szemébe néztem. - Az előbbi beszélgetésünk nem sikerült valami jól, ezért elnézésedet is kérem - felállva várta, hogy leüljek s csak akkor foglalt ő is helyet, miután én kényelmesen elhelyezkedtem a karfás székben. - Talán finomabban kellett volna elmagyaráznom... 

  -  Ez egy játék? Esetleg felveszik a mostani beszélgetésünket is? És mért fogalmaz úgy, mintha egy réi kosztümös filmben lennénk? - kérdéseimmel félbeszakítottam a kb. negyvenes éveiben járó férfit. Ő csak elmosolyodott és egy, a szemébe lógó hajtincset a füle mögé tűrt.

  -  Nem, ez a valóság. Sajnálom, hogy most értesültél róla először, de nehezen tudtunk rád akadni. 

  -  Rám akadni? - Szemöldököm felhúzva jeleztem kíváncsiságomat a téma iránt.
  -  Igen, rád akadni, de ezt majd később szeretném elmagyarázni - jelenléte valami furcsa módon mist inkább megnyugtató volt, nem riasztott meg annyira, mint előzőleg. - Mint ahogy mondtam, de Alexander és Annabeth lánya vagy, a királyé és királynőé. Így örökölted a jogot, hogy belőled is királynő lehet. Miután a szüleid meghaltak, elvittelek téged innen, nehogy megismétlődjön a történelem - megköszörülte kicsit a torkát. Látszott rajta, hogy számára kényes témáról beszél. Én a szék karfáját szorongattam, mert nem tudtam, mennyi lehet ebből az igazság. - Most újabb háború fenyegeti a királyságunkat és király vagy királynő nélkül nem tudjuk visszaállítani a rendet. Te vagy itt az egyetlen jogos örökös.
 A szám kiszáradt és forgott körülöttem a világ. Mit akar ez jelenteni? Mi az, hogy királynő vagyok? Ez nem lehet az igazság! Úgy éreztem magam, mintha egy számítógépes játék kellős közepébe csöppentem volna.
  -  Hol vagyok? Miért érzem úgy, hogy ez csak egy játék? Ez az egész... nem lehet igaz - nem hittem a fülemnek. A szavak egy idő múlva egybefolytak s legbelül mintha teljesen üresnek éreztem volna magam. Magamat csipkedtem, hogy felébredjek, de csak nem akart sikerülni. Nem nyílt ki a szemem, nem ébredtem fel a saját, kényelmes kis szobámban. Megráztam a fejem. Ez biztosan nem lehet igaz. Miért is lenne az?
  -  Elhiszem, hogy nem tudod elfogadni ezt a tényt, de ez az igazság! - Hangja kicsit megemelkedett amitől a szívem egyre jobban vert. - Bocsánat, csak... kifutunk az időből. A királyságunk napjai meg vannak számlálva - eltöprengett kicsit majd folytatta. - Mitől hinnéd el azt, hogy ez az igazság? - kérdezte.
  -  Ez csak egy mese, biztosan álmodom... - fészkelődni kezdtem miközben Marcus közelebb jött. Letérdelt a székem mellé s megfogta a kezem.
  -  Hadd mutassak valamit! - Megpuszilta kézfejem s két keze közé fogta.

2.

 A levegő fagyos lett egy pillanatra s a képek összemosódtak a szemeim előtt. Csak Marcus volt az, akinek alakja tisztán kirajzolódott előttem. Eltartott kis ideig, mire a látásom kitisztult és észrevettem, hogy egy egészen más helyen ülünk a székben. Mercus mindvégig a kezem fogta, nem engedte el miközben felállt.
  -  Gyere utánam... - hangjából szomorúság csengett.
 Én persze követtem, mert nem volt más választásom. Felálltam s apró léptekkel haladtam mellette egy kicsit lemaradva. Erősen kellett összpontosítanom, hogy ne hányjam össze magam. Marcus egy kis szobába kalauzolt, ahol egy férfi haldoklott s egy nő a kezét fogta mindvégig. Vigasztalni próbálta talán. Tisztán hallottam, mit mond.
  -  Alexander... Alexander... Kérlek, maradj velem! - A nő könnyeivel küszködve próbálta rászorítani a kezét Alexander hasára. A férfi a padlón feküdt és a szájából is vér folyt, mikor beszélt.
  -  Annabeth, kérlek... - hangja el-el csuklott. - Menj el, mentsd meg a kicsit! - A férfi miután kimondta, ellazultan engedte el a nő kezét. Feje hátraesett a padlóra s már ebből tudtam, hogy meghalt. A könnyeim akaratlanul is kicsordultak.
 Egy kisbaba sírt fel valahol a szobában. Észrevettem Marcus-t is, aki a babát szorongatva próbálta csitítgatni nem éppen sikeresen. Elengedtem a mellettem álló férfi kezét és közelebb mentem a babához. Akkor vettem csak észre a füle alatt lévő kis félhold alakú anyajegyet, ami nekem is éppen ott helyezkedett el, ahol neki is. Odakaptam hirtelen a kezem a nyakamra és eltátott számmal hátráltam mígnem a falnak nem tolattam.
  -  Marcus, mentsd meg őt, míg feltartom a katonákat!
  -  Nem! Menj te, nagyobb szüksége lesz a kicsinek rád...
  -  Neeem! - A nő éles hangja megijesztett, összerezzentem tőle. - Siess, hamarosan ideérnek!
 Ezzel a mondattal lezártnak tekintette a témát a nő. Közelebb lépett hozzá s megpuszilta a kisbabát is és Marcus-t is. A könnyeim szakadtak már s a szemem is fájni kezdtek. Nagyon szomorú pillanat volt ugyanakkor megdöbbentő is. Nem bírtam tovább a látványt, visszarohantam ahhoz a férfihoz, aki idehozott.
  -  Kérlek, vigyél vissza... nem akarom látni... nem akarok itt lenni... - hangomból kihallatszott, hogy megrázott a történet.
 Ő bólintott s szerintem örült is, hogy ilyen hamar itt szerettem volna hagyni ezt (valószínűleg) az emlékképet. Marc megfogta a kezem és megint éreztem az a hideget, amit először is. Megborzongtam tőle, de ugyanakkor jól is esett. Örültem neki, mert kijózanított kicsit.

3.

 Újra a fotelben találtam magam, de már megtörten ültem a helyemen. Tisztán láthattam a múlt emlékeit. Még mindig a fülemben csengett az akkori önmagam sírása. Mintha csak megéreztem volna, hogy valami rossz történt. Automatikusan a nyakamhoz kaptam, ahhoz az anyajegyhez, ami egy félholdat jelképezett.

  -  Ez... ez tényleg a valóság akart lenni? Vagy csak... egy kitaláció? - ráemeltem tekintetemet, de semmit sem láttam arcából ugyanis a könnyeim elhomályosították látóterem. 

  -  Igen... - jött ki az egyértelmű válasz. Megráztam a fejem, mintha még mindig nem akarnék neki hinni. Nem tudtam tovább ülni, felálltam s elkezdtem fel-alá járkálni a szobában. - Nagyon sajnálom, de meg kellett mutatnom. Csak így tudtam elérni, hogy higgy bennem! - megértettem, de ugyanakkor egy részem túlzásnak találta ezt az egészet. - A szüleid érted haltak meg elsősorban. Mindig is fontosabb voltál nekik te, mint a királyság - hangja halk volt, megtört. - Szerettek téged. Most neked kell átvenned az irányítást. Meg kell koronáztatnod magad, hogy uralkodhass. 

  -  És mégis... hogy irányítsak egy olyasvalamit, amit még csak nem is ismerek? - kérdeztem. 

  -  Segítek majd, amiben csak tudok. Ígérem - elhittem most már minden szavát, de azt éreztem, mintha még mindig lenne valami, amit még nem mondott el. - De, ez... nem olyan egyszerű. 

 Miért is lenne az? Az előbb láttam, ahogy az apám meghal és ahogy kisbabaként felsírok. Láttam az anyám, az igazit és el is hiszem már ezt az egészet. Naiv lehettem, mikor azt hittem, hogy nem lesz buktató ebben a királynősdiben. Hamar rá kellett jönnöm, hogy vannak még itt buktatók. 

  -  Ahhoz, hogy megkoronázhassanak, szükséged van egy... egy királyra. Miután eljegyeztek csak úgy uralkodhatsz - mondta. 

  -  Mért érzem úgy, hogy már meg is van a jelölted? - megálltam s szembenéztem vele. 

  -  Mert már meg is van - súlyos pillantásából ejtettem, hogy nem ő akarta ezt a házasságot. Hogy nem ő miatta kell megházasodnom. - Alastair Blackwolf a neve és a szomszédos királyság legidősebb trónörököse - mondta. 

 Az ösztöneim azt súgták, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az egésszel. Mintha valami súlyos rejtegetnivaló lenne még, amit ha elmondana, talán nem bírnám tovább, kiakadnék és talán megint elszaladnék, mint a múltkor. Mielőtt bármit is szólhattam volna a kétszárnyú ajtó kicsapódott és egy páncélos, fiatal férfi lépett be rajta. Marcus és én szinte egyszerre kaptuk fel rá tekintetünket. Az én szemeim kicsit kipirosodhattak már a sok dörzsölgetéstől, Marcus egy kis megvetéssel emelte rá tekintetét. 

  -  Alastair Blacwolf vagyok, örülök, hogy megismerhetem királynő! - Hangja mély volt, túlságosan is férfias. Megborzongtam tőle s a szívem is gyorsabban kezdett verni. 

 Majdnem összeestem a felismeréstől, hogy ki áll előttem. Most már tisztán emlékeztem rá. Ő volt az, aki elkapott az egyik folyosón még mielőtt a kőlapokra estem volna. A felismerés kiült az arcomra mire ő csak egy féloldalas, túlságosan is sejtelmes mosollyal nézett rám rögtön azelőtt, mielőtt meghajolt volna előttem. Nem bírtam tovább állni, a fal mellett lévő szekrényhez tolattam s megkapaszkodtam az egyik polcában annak háttal. Mégis, hogy kerül ő ide? 

2. fejezet - Álomvilág

Címer-hivalgás, pompa, hatalom,
s minden szépség, mely ezekből ered,
eléri végóráját egy napon;
a diadal-út is a sírhoz vezet.
Thomas Grey

 1.

  A napfény erős sugarai bántották a szemem. Émelygés kapott el s egy kicsit szédültem is azt hiszem, de mindez eltompult az ijedtség mögött, mikor észrevettem, hogy hirtelen egy idegen helyen ébredtem. Felültem gyorsan, ami miatt csak még jobban szédültem s a hányinger is kerülgetett. Egy nagy és túlságosan kényelmes ágyban feküdtem, amiben az én elenyésző magasságom csak egy apró kis pont volt. Az ágy tetejéről selyemfüggöny lógott le, vagy aminek azt mondani szokták. A falak kőből voltak s az ággyal szemben egy nagy üveges szépítkező asztal állt. A szekrény az ajtó mellett volt a bal oldalon.
 Szinte már-már hisztérikusan kerestem valami ismerőset a helyben csak sajnos rá kellett jönnöm, hogy nincs semmi sem, amit felismernék. Felkeltem az ágyból és az ablakhoz ballagtam az ágy mellé készített cipőben. A magas karnisról vörös sötétítő függöny lógott. Az ablakon kinéztem s egy új világ tárult elém. Rá sem ismertem a helyre, annyira más volt. Számtalan kérdés vetődött fel bennem, mint például, hol vagyok s mit keresek én itt. Mért emlékeztet annyira a középkorra ez a hely?
 Megpróbáltam visszaemlékezni. Próbáltam felidézni az utolsó képet, amit még láttam az ájulásom előtt, de csak annyi jutott el az agyamig, hogy a narrátor köszönti a királynőt. A sok új információk csak úgy megrohanták az agyam s észre sem vettem, hogy már rajtam kívül mások is vannak a szobában. 

  -  Jó reggelt, királynőm! - egy nálam nem sokkal idősebb nő előrelépett s meghajolt előttem majd ezt követően a társai is csatlakoztak hozzá.
  -  Kik vagytok és mit keresek én itt? - kérdeztem meglepődött arcot vágva. Nem hittem el, hogy királynőnek neveztek. Egy átlagos lány vagyok, aki Amerikában él. Nem vagyok én királynő. A lány, aki az előbb köszöntött most felegyenesedett s lassan közeledett felém.
  -  Mi vagyunk a szolgáid, azt csinálsz velünk amit akarsz. Azt tesszük, amit óhajtasz. Felöltőztetünk, kifésüljük a hajad... - még mindig nem értettem, mit s miért mond. 

  -  Elég legyen! Inkább azt mondd meg, miért vagyok én itt?! - Eredetileg kijelentő mondatom kérdéssé alakult át, minél előbb szerettem volna érdemleges választ kapni a kérdésemre. - És hogy hívnak titeket? - egyikről a másikra vándorolt a tekintetük. 

  -  Mortmain gróf látni szeretné, majd ő elmagyaráz mindent - ezzel le is zárta ezt a témát, legalábbis ő így gondolta, de én még mindig nem kaptam választ s már egyre kíváncsibb lettem.

2.

 Piros szoknyám súlyosan az oldalamhoz tapadt. Cipőmben alig bírtam menni, alig bírtam Clara-t követni. Kacskaringós folyosókon vezetett el egy nagy ebédlőbe, ahol mindössze csak egy férfi ült az asztalfő helyén. Lenyűgözött a hely pompája, ugyanakkor féltem is, mi történt velem. Clara végül leültetett az asztal másik felére majd kiment. Az asztalon bőven lehetett választani gyümölcs, zöldség és különféle húsételek közül. Jelen esetben nem zavart, hogy éhes vagyok-e, minél jobban vágytam a kérdéseimre végre választ kapni.
  -  Jó reggelt, Eleanor! Marcus vagyok, hívj csak Marc-nak - a férfi kisugárzása eleganciát sugárzott. Mintha belé nevelték volna, ami valószínűleg igaz is volt.
  -  Hol vagyok? Mért vagyok itt? - kérdéseim akaratlanul is elhagyták a számat holott azt hittem már, hogy megszólalni sem fogok tudni. 

  -  Mhyriában vagy és ez egy igen hosszú történet... - mondta s ivott egy kis bort. - Egyél kérlek, biztosan éhes vagy - zavartan pislogtam. Azt sem tudom, mi az a Mhyria, nem hogy azt, hogy mit keresek itt, és akkor még el is várja, hogy egyek. - És nem éppen vidám.
  -  Nem érdekel, hogy vidám-e. Az igazat szeretném tudni! Mikor mehetek végre haza? - kérdeztem ingerülten. Nem tudtam türtőztetni magam.
  -  Te nem egy egyszerű ember vagy Eleanor! A szüleid Alexander és Annabeth Mortmain voltak. Még kicsi voltál, mikor...
  -  Nem, ez nem igaz! - vágtam közbe.
  -  Hallgass meg kérlek! - Folytatta.
  -  Ez nem lehet igaz! - hitetlenkedtem.
  -  Meg kell hallgatnod, Eleanor! Amit most mondani fogok, nagyon fontos! - nem válaszoltam, de nem is néztem rá. Fejemben kavarogtak a gondolatok s már azt sem tudtam, ki is vagyok. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de hamar visszajött önbizalmam s kihúztam magam.
 A szavak csak úgy dőltek belőle. Elmondta, hogy az igazi szüleim irányították a királyságot, hogy ők mentettek meg egy felkeléstől. Olyanokról mesélt, amiről én nem is hittem volna. Nem is akartam hinni neki, nem is hittem neki. Mégis ki ő? Miért mondja ezt? Ez már nekem sok volt.
 Felálltam a székből s könnyeimmel küszködve rontottam ki a teremből. Nem néztem, merre megyek, nem érdekelt. Csak futottam s majdnem elestem. Vissza akartam kapni előző életemet. Nem akartam itt lenni, nem is ismertem senkit. Nem hittem, hogy igaz lehet, de abban biztos voltam, hogy nem normális, ami velem történt. Egyik pillanatban még a 21. században vagyok, most meg valahol egy nem is tudom, milyen korban. A hasam már fájt, de nem törődtem vele. Mentem tovább s egy kertben találtam magam.

3.

 A kis kertben tartózkodtam egész nap. Nem ettem s nem is ittam, amitől már rendesen gondolkodni sem tudtam. Folyton az ennivaló jutott eszembe no meg az, hogy miért vagyok itt s hogy nem én vagyok a királynő. Én nem lehetek. Ez az egész egy álom, egy nagyon rossz álom. Megcsipkedtem magam, de nem tudtam felébredni. A könnyeim már kiapadtak s a szemem fájt a sírástól. Felálltam s óvatosan megpróbáltam elindulni a kőépületbe, ami valószínűleg egy kastély volt.
 Nagyon magasan volt a plafon és el is tévedtem már az első fordulóban. Sehol senkit nem láttam ezért gondoltam, nem sokan járnak erre. Hüppögésem hallatszott a hosszú folyosókon csak meg lépteim zaja. Úgy éreztem magam, mintha egy darab rongybabát mozgatna valaki. Mintha egy ember azt akarná elérni, hogy zombiként éljek egy olyan helyen, amit nem is ismerek. 

  -  Királynő? - Egy férfi hang hallatszott mögülem. Megfordultam, amit valószínűleg nem kellett volna, mert a következő pillanatban elgyengültek lábaim s nem akartak megtartani.

 A férfi fekete ruhájában egyre közelebb jött és elkapott még azelőtt, mielőtt elestem volna. Óvatosan felemelt s magával vitt. Arra emlékeztem csak, hogy valaki karjaiban cipel, de arra már nem, milyen arca is volt. Csupán egy távoli alak képét láttam magam előtt. 

1. fejezet - A bál

Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
nem szomorkodunk: az ad erőt,
ami megmarad.
William Wordsworth 

1.

 A gyomrom fel-le ugrált miközben barátaim rajtam gyakorolták szépségápolói tehetségüket. Lana a hajamat szárította és igazgatta, Amber a sminkemmel bajlódott míg Clara a ruháim között kutakodott, egy olyan ruhát keresett, ami egy nagyszabású rendezvényre tökéletes lenne. Két variáció jött szóba, ami miatt Amber nagyon ki is akadt.
  -  Most, akkor melyik ruhát veszi majd fel? - Amber idegességében azt sem tudta, mit csináljon.
  -  Nem tudom, várjál csak... Szexi és titokzatos illetve egy visszafogottabb ugyanakkor elegánsabb csajszi? Melyiket választod? - Clara egyenesen rám nézett.
  -  Inkább a másodikra voksolnék - mondtam, miközben a lányok körülöttem már-már kiakadtak.
  -  Rendben, akkor ez lesz - Clara a bézs színű szoknyám az akasztósom ajtajára akasztotta míg a másikat visszarakta a helyére.
 Miközben én csak ültem s vártam, Amber lassan végzett is a sminkemmel, Lana pedig az utolsó simításokat végezte a hajamon. Mikor végeztek s már a ruha is rajtam volt, nem hittem a szememnek. Annyira más voltam így, de mégsem éreztem azt, hogy ez nem én lennék. 

  -  Lenyűgöző vagy Eleanor! Gyönyörű... - a csajok elámultak tőlem és meg kell mondjam én sem ismertem magamra. Ki ez a lány?
  -  Köszönöm lányok! Annyira hihetetlen... - szemembe könnyek gyűltek s emlékeztetnem kellett magam arra, hogy nem szabad sírnom.
 Hosszú barna hajam most kontyban volt összefogva elegáns külsőt kölcsönözve nekem. Egy ezüst ékszer lógott a nyakamban, amit még a szüleimtől kaptam. A szemem még nagyobbnak tűnt, mint amilyen s halovány szájfény csillogott ajkaimon. Bézs csipkés szoknyám elegánsan tapadt vékony alakomra kihangsúlyozva domborulataimat. Elképesztő volt az összhatás. Mondhatni, lélegzetelállító.
  -  Köszönöm nektek lányok! - Utoljára még megköszöntem majd megerősítettem magam. Nem akartam sírni, mert Amber szerint "nem lett volna szép tőlem, ha a sminkem elmosódik a könnyek miatt". Igyekeztem is betartani ezt a kérést, de nem nagyon tudtam.
  -  Akkor most már menjünk. Hamarosan úgyis itt lesz a limuzin és anyukád még le is akar fényképezni téged - Lana mélyebb hangja szakított ki minket a képzelgésből. Mind a négyen elindultunk miután a cuccaim összeszedtük. Még volt pár percünk indulás előtt s ezt hasznosan szerettük volna felhasználni. 

2.

 A limuzin lassan már megérkezni látszott. Lassan bekanyarodott az egyik kis utcába s már fékezni is kezdett. Jó nagyot sóhajtottam majd mikor a sofőr kinyitotta előttem az ajtót s kiszálltam szép lassan elindultam a fölém magasodó épület felé. Már az épület is óriási volt, milyen vajon belül?
 Magassarkúmban lassan haladtam, mert nem akartam elesni habár nem volt nagyon magas a sarka viszont tőlem kitelt volna, hogy a harmadik lépcsőfokon esek el a több százból ugyanis elég magasan volt az épület, sok-sok lépcső vezetett felfelé. Megkeményítettem magam s egyenletes tempóban lépkedve értem el az ajtóig ahol egy fekete öltönybe öltözött férfi üdvözölt engem s kérte a meghívómat.
  -  Rendben, Ms. Blackwood! Bemehet - kinyitotta előttem az ajtót.
 Beléptem a széles és magas üvegajtón majd egy (valószínűleg) komornyik mutatta nekem az utat. Egy hatalmas fehér kétszárnyú ajtóhoz vezetett engem. Mikor beléptem az ajtón egy óriási táncterem tárult elém. Keringőztek éppen a parketten vagy éppen egy elhagyatott zugban beszélgettek vagy csak ülve bámulták a táncoló párokat. A gazdagság tökéletesen látszott már maga az épületen is, de ami itt bent várt, arra hát nem is számítottam. Képzelgésemből egy fiatal férfi, nagyjából velem egykorú srác szakított félbe. Becsuktam a tátva maradt számat s próbáltam rá összpontosítani.
  -  Szabad egy táncra? - kérdezte s közben tengerkék szemével - ami nem mellesleg nagyon figyelemelterelő tudott lenni - végigmért tetőtől talpig.

  -  Ööö... nem tudok táncolni... - mire befejezhettem volna elrángatott a táncparkett felé. Ellenkezni sem volt időm bár nem is igen akartam.
  - Alastair Wordsworth vagyok szolgálatára - pimaszkodott velem, amivel igazán levett a lábamról. Csak mosolyogni tudtam.

  -  Én Eleanor Blackwood vagyok... - dadogtam. 

  -  Tudom. Már régóta tudom - megdöbbentő volt a válasza. Mégis honnan tudhatta volna, hogy ki vagyok én?
 A keringő még hosszú percekig tartott, talán órákig is táncoltunk már. A lábam is kezdett fájni, de nem álltam meg részben azért, mert nem akartam, részben pedig azért, mert Alastair nem engedte. Szorosan tartott s el sem engedett. Olyan volt, mintha egy mesében lettem volna. Mintha én lettem volna Hamupipőke, aki éppen üvegcipellőben táncolgatott a herceggel csak azzal az apró különbséggel, hogy most nem kell éjfélkor pontban hazarohannia. 

3.

  A zene halkulni kezdett. A táncolók lelassultak majd meg is álltak s megköszönték a táncot partnerüknek. Minden annyira mesébe illő volt kivéve engem. Nem éppen voltam megfelelő egy mese főhősének vagy nem éreztem magam annak. A kettő nem éppen állt olyan távol egymástól. Az emberek közelebb mentek a lépcsőhöz, ami ott a terem végében vezette fel a látogatókat az asztalaikhoz - gondolom. Fent is összegyűltek páran. Még javában beszélgettek mikor valaki megszólalt a kezében tartott mikrofonba.
 A csillár felettem fényesen bevilágította az egész termet, ami ünnepélyesen fel volt díszítve. Csak bámultam, mert még sosem volt részem egy ilyen csodálatos helyen megfordulni. Csodáltam a termet ugyanakkor egyfajta rossz érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha maga az épület összenyomott volna. Fölém emelkedett s magasan felül rajtam röhögött. Miért is vagyok itt ezen a puccos helyen? Miért pont én kaptam egy meghívót egy ilyen szűk vendégkörű összejövetelre? 

  -  Khmm... - valaki szerette volna magára irányítani a figyelmet. - Hölgyeim és uraim, szeretném megköszönni, hogy eljöttek, hogy itt vannak. Szerény személyemet nagy megtiszteltetés éri ezen alkalommal, hiszen köreinkben köszönthetjük végre a gyönyörűséges Királynőt is! - mindenki elhallgatott. A levegő felsűrűsödött körülöttem s a torkom is kiszáradt a melegtől. - Egy új nap virrad népünkre, most hogy a Királynő visszatért. Kérem, mindenki tapsolja meg Eleanor Blackwood-ot! - nem értettem semmit sem abból amit mondott. A szavak elsuhantak a fülem mellett jelentésükkel együtt. 

 A szoba forgott körülöttem. Úgy éreztem, minden ellenem fordult. Mindenki engem tapsolt, a fejem zúgott. A különböző parfümök kavalkádja, amik körülöttem terjengtek hányingert keltett bennem s a következő pillanatban már a lábam is kicsúszott magam alól. A padló egyre közeledett, de nem tudtam megállítani. Fájdalmat nem érezve terültem szét a tánctér közepén öntudatlanul, magatehetetlenül.