7. fejezet - Kétségek között

Az üvegre leheltél, ami mindentől megvéd majd,
egységet formál, de mindenkor kétségben tart. 
Képzelt város

Sziasztok! Sajnálom, hogy megvárakoztattalak titeket, de mostanában nagyon le voltam fáradva és akadt egy s más dolgom, köztük családi problémák is. Most viszont megérkeztem és remélem tetszeni fog az új rész. A következő részt szombatra tervezem. Jó olvasgatást kívánok nektek, Kheyra. :)

1.

 Mindahányszor próbáltam rájönni az álmom miértjére, mindig zsákutcában kötöttem ki. A kislány alakja még élénken élt emlékezetemben. Minden egyes szavára emlékeztem. Nem ő volt az első, aki a veszélyre figyelmeztetett. Alastair, aki olyasmiiket állított Marcus-ról, nagyon is meggyőző volt. Nem akartam hinni neki, nem akartam, hogy bárki befolyásolhasson. A döntéseimet saját magam akartam meghozni és nem akartam, hogy a továbbiakban is kényszerítsenek.
 Az ablakon kibámulva az erdő elsuhant mellettem. Régi életemre emlékeztem, ami mintha már ezer éve lett volna. Gondolataimban azonban döntő részt jövendőbelim járt. Annyira összetett személy, nem bírom kiismerni, nem mintha eddig törtem volna magam. Miért állította, hogy Marcus a "mumus"? Hogy miatta ment tönkre a királyság? Mi volt ezzel az egésszel a célja? Talán azt akarta, hogy kételkedjek Marcus-ban, hogy ne higgyem el amit mond. Visszagondoltam arra, amit a folyó partján mondott. Emlékeztem a szavai nagy részére és ami a legfurcsább, mintha éreztem is volna amit ő. Mintha átéltem volna azt, amit ő csak éppen abban a percben más gondolatok kötötték le a figyelmemet. Éreztem, hogy amit mondott, igaz volt vagy legalábbis ő annak tartotta.
  -  Hamarosan megérkezünk, nagyjából még egy fél óra van hátra - Alastair hangja diplomatikus volt. Az út során nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk egymással szemben. Őszintét meglepett, hogy ezt is közölte velem ugyanis eléggé morcosnak tűnt. Ez miatt nem hibáztattam, arra volt számos másik okom is.
  -  Rendben - mondtam és arcáról újból az erdőt kezdtem bámulni, ami mostanra egy kicsit ritkulni látszott. Én nem szerettem volna többet beszélgetni, mert úgy éreztem, nem tudnék úgy viselkedni, ahogy illene. Ezért is lepett meg, mikor Alastair újból megszólalt.
  -  Nem én vagyok az ellenség, Eleanor! - elhúztam alig láthatóan a számat, de még mindig nem néztem rá. - Legalább adj egy lehetőséget, hogy bebizonyítsam! - kérlelt s göndör hajtincsei közül pár a szeme elé hullott, amitől csak még vonzóbb volt. Nem akartam, hogy a külseje befolyásoljon.
 Biccentettem neki s próbáltam elterelni a figyelmemet. Egy dallam jutott az eszembe, amit még a nevelőanyám dúdolgatott, mikor nem tudtam elaludni. Nem emlékeztem a nevére, csak azt tudtam, hogy egy elveszett emberről szólt, aki nem találja a párját a hatalmas erdőben.
  -  Nézd, Eleanor! Az, hogy így alakult ez az egész, nem az én ötletem volt. Apám volt az, aki... felvetette ezt az ötletet - mondta. A döbbenettől nem tudtam mit mondani. Ez egy olyan új információ volt a számomra, ami az előttem ülő férfiról kezdte másra terelni haragomat.
  -  Valóban? - hangom meglepett, de persze számíthattam arra, hogy valami egyszer úgyis kicsúszik majd a számon.
  - Igen... - nagyot sóhajtott s kinézett az ablakon. Követtem a tekintetét s láttam, hogy a fák nagy része már eltűnt, helyette egy hatalmas vár körvonala rajzolódott ki. Mintha csak egy mesébe csöppentem volna. Mintha ez már nem is a valóság lenne. Megcsipkedtem magam, de persze fájt, amiből arra következtettem, hogy ez csakis a valóság lehet. - Valamit tudnod kell még mielőtt odaérünk - aggodalmat hallottam ki hangjából. - Mi, Lycans-ben nem éppen vagyunk nyugodt természetű emberek. Még csak emberek sem igazán vagyunk... - ekkor abbahagyta egy pillanatra. Nagy szemekkel néztem rá várva a folytatást ugyanakkor fennakadva azon, amit mondott. - Ez persze nem jelenti azt, hogy mi rosszak lennénk, csak vigyázni kell a legtöbbünkkel. Mindig lesz majd valaki a közeledben, ha valamire szükséged lenne. Ha kell valami, akkor csak szólj!
 Nem tudtam mit mondani. Némán bámultam miközben ő elmosolyodott s ezzel próbált megnyugtatni - gondolom. Nem igazán sikerült, de persze ezt neki nem kell tudnia. Majd, mintha az előző beszélgetés nem zajlott volna le, kinézett az ablakon s várta, hogy megérkezzünk. Már nem sok volt hátra.

2.

 Az izgatottság feltöltött adrenalinnal. Úgy éreztem magam, mint egy kismadár ketrecében. Nem ismertem senkit, nem tudtam, ki kicsoda. Egy újabb hely, amit megismerhetek. Ahol valószínűleg rengeteg időt fogok eltölteni és ahol valószínűleg majd meg is házasodok. Megráztam a fejem, hogy kiűzhessem ezt a képet a fejemből. Nem akartam arra gondolni, ami később vár majd rám. Ki akartam élvezni azt a pár napot, ami még az esküvő előtt van, jóllehet nem túl sok. 

 Az emberek meglepődött pillantásokat vetettek rám. Nem tudták, hogy jövök, csupán a király tudhatta és azok, akik a királyi tanács tagjai voltak. Alastair-ra pillantottam mire ő megfogta a kezemet s a magas lépcsők felé kísért, aminek a tetején vélhetően a király, a tanács és néhány katona tagjai álltak. Az élet javában zajlott, amíg meg nem érkeztünk. Akkor ugyanis mindenki tisztelgett a trónörökös előtt. 

  -  Látom épségben megérkeztetek! - A király hangja mély volt, dallamos. Tárt karokkal várt minket. Először a fiát ölelte át majd intett, hogy lépjek közelebb hozzá. Nagy levegőt vettem és elé álltam. Ő megfogta az egyik kezem s két tenyere közé fogta azt. - Örülök, hogy megismerhetem végre! Már sok mindent hallottam magáról - szavait behízelgőnek találtam, bár nem hibáztattam érte. Biztos voltam benne, hogy az évek folytán ragadt rá. Barátságos mosoly ült ki az arcára. - Remélem kényelmesen utaztatok! 

  -  Mondhatni. Út közben megtámadott néhány lázadó, de sikerült elfognunk őket - Alastair mellettem állt. 

  -  Ezt szomorúan hallom. Nem gondoltam volna, hogy még akad pár lázadó - nem értettem miről beszélnek ezért úgy döntöttem rájuk hagyom a politikát és az egyéb ügyeket. - Kérlek, menjünk be. Hamarosan kész lesz az ebéd is! - A király beinvitált. Ő ment előre a kétszárnyú ajtóhoz, ami háromszor magasabb volt nálam. 

 Lenyűgözött a kastély. Már a nagysága is figyelemre méltó volt és a fali díszek mind valamilyen csatát ábrázoltak egyedivé téve a kastélyt. Megvolt a maga hangulata, de nem akartam túlságosan is beleélni magam ebbe az egészbe. Nem akartam hozzámenni Alastair-hoz, de azt sem akartam, hogy miattam egy egész királyság lássa kárát az én akaratosságomnak, tehát inkább belementem. 

 Az ebédet, amit a szolgák felszolgáltak, isteninek találtam. Nagyon ízlett, de megállapítani róla, hogy mi volt, nem tudtam és nem is akartam. Könnyen lehet, hogy elborzadtam volna rajta viszont annak nagyon örültem, hogy az ebéd meglehetősen nyugodtan telt. Mindenki beszélgetett mindenkivel és talán még egy kicsit fel is oldódtam, ami meglepetést jelentett a számomra is. Még a legósdibb vicceken is nevettem. Úgy éreztem, mintha nem is én lennék, mintha valaki más bőrében lettem volna. Elborzasztott egy darabig ez az egész, de persze abban a percben nem volt időm ezen gondolkodni ugyanis többen is kíváncsiak voltak az életemre, amit nem szerettem volna részletezni, ezért inkább mindig eltereltem valahogy magamról a figyelmet.

3.

 Este, mikor már annyira kihaltnak tűnt a kastély, úgy terveztem, hogy elmegyek egyet sétálni, de mikor elértem egy kertbe - vagy legalábbis én ezt gondoltam róla -, teljesen elakadt a szavam. Tele volt virágokkal és középen egy hatalmas fa állt, amihez hasonlót még soha nem láttam. Nagy kényszert éreztem rá, hogy odamenjek és megcsodáljam. Mintha a hely valamiféle varázserővel rendelkezett volna. Nagyon gyönyörű volt. Egy pad volt a fa alatt. Leültem rá és csak néztem, ahogy a sötétségben a hold fénye beragyogja ezt a helyet. Az ablakok egy részében tükröződött ugyan a képe, de az nem volt ugyanolyan, mint az igazi.

 Éreztem, ahogy az ereimben valami előtörni készül. Izzott körülöttem a levegő és úgy éreztem, mintha hirtelen 30 fok lenne holott este volt már. A bőröm halványan fényleni kezdett, amiből tudtam, hogy képességem kezd előjönni belőlem.
 Éreztem minden egyes virágot, éreztem illatukat és átéltem azt, ahogy enyhe szél söpör végig rajtuk. Nem reszkettem meg mikor a hideg fuvallat hozzám is elért, sőt! Inkább örültem neki. Mikor már úgy éreztem magam, mintha egy paradicsomban lennék kinyitottam a szemem és láttam, hogy a virágokat és a fát együttvéve valami úton-módon kéken kezdtek világítani majd átváltottak lilára. A fának csak a virágai pompáztak különböző színekben. Olyan volt, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna.
 Körbefordultam és mélyen magamba szívtam a levegőt. Mintha minden egyes illatot, ami a közelemben van - nagyjából 2-3 km-es körzetben -, érezném. Mintha minden hangot hallanék és mintha mindent látnék. Fenséges érzés volt. Mikor azonban az ajtó felé fordultam, amin én is idetaláltam hirtelen megláttam Alastair-t ahogy meglepődötten engem bámul. Eddig észre sem vettem vagy csak nem akartam. Kicsit szégyenlősen néztem rá holott nem tudtam, miért is kéne úgy éreznem, hogy valami rosszat csináltam.
  -  Lenyűgöző... - mondta, majd próbálta összeszedni magát. Még egy jó darabig csak állt ott mire rászánta magát, hogy közeledjen felém. Én automatikusan léptem egyet hátra, de aztán rájöttem, hogy nem kell félnem. Éreztem a jövendőbelim érzelmeit és tudtam, hogy nem akar bántani. Megnyugtatott a tudat, hogy nem kell félnem tőle. - Csak azért jöttem, mert nem találtalak a szobádban és adni szerettem volna valamit - hangja bársonyos volt. Kezében egy nyakláncot szorongatott. Zöld színekben játszott és kör alakú volt a szélén arany markolattal, vagy ahhoz ezt a hozzá értők szokták nevezni.
  -  Ezt nem... fogadhatom el - hangom távolinak tűnt, mintha egy másik ember mondta volna ezeket ki. Feltartottam a kezem, hogy tiltakozzak, de Alastair gyorsan a szavamba is vágott.
  -  Én szeretném, ha ezt hordanád. Szeretném, ha a nyakadon láthatnám - mondta és óvatosan közelebb jött. Én hagytam, nem ellenkeztem. - Édesanyámé volt - tette hozzá, hangjából szomorúság érződött és ebből már tudtam, hogy ez a nyakék sokat jelent a számára. Elhúztam a hajam, hogy ne kelljen azzal bíbelődni. A nyaklánc először hidegnek bizonyult majd kezdtem hozzászokni.
  -  Köszönöm - mondtam. Nem tudtam, hogyan kezelhetném ezt a helyzetet. Nem voltam még ehhez hasonló helyzetben még soha és nem tudtam, hogyan kéne ehhez viszonyulnom.
  -  Ez a legkevesebb - még mögöttem állt, keze a vállamon nyugodott mikor ezt mondta. Kihallottam az apró kis mosolyát az arcán. Mire megfordultam, intett és a padhoz sétáltunk. Idő közben a bőröm halványulni kezdett, de a fény csak nem akart eltűnni. A virágok is már csak halovány fénnyel izzottak körülöttünk. - Szerettem volna ha tudod, mi nem vagyunk ellenségek. Nem fogunk bántani, ha nem követsz el semmi olyant, amit a királyságok bánnak majd meg - mondta. Nem tudtam, hova tenni ezt.
  -  Most miről beszélsz? - kérdésem hallatán a szemembe nézett.
  -  Arról, hogy nem kell ezt a házasságot pokollá tenni egyikünknek sem. Még végződhet jól a történetünk csak tenni kell azért. Engedned kell neked és nekem is - volt benne igazság még ha magamnak nem is akartam bevallani. - Miután összeházasodtunk... - hangja megakadt. - Én leszek a király, te pedig a királynő. Azt szeretném, ha megbízhatnánk egymásban legalább...
  -  Mire akarsz kilyukadni? - furcsán néztem rá.
  -  Arra, hogy nem mindenki szeretné, ha összeházasodnánk pedig ez jót tenne a két királyságnak. Egyesíthetnénk erőnket és közösen végre egy új, egy sokkal erősebb szövetséget alakíthatnánk ki. Mondhatni egy új birodalmat. Nem szeretném, ha bármi is történne veled. Nem akarom, hogy bajod essék. Lehet, hogy most haragudni fogsz érte, de... - abbahagyta, nagy lélegzetet vett és az összefont ujjait kezdte el bámulni. - Egy ideig nem mehetsz vissza a királyságodba. A lázadók egyre erősebbek lesznek és nem engedhetjük meg, hogy bárkit veszély fenyegessen...
 Mondandója végére sem ért, de én nem bírtam tovább. Fel kellett állnom, mert nem tudtam kontrollálni az érzéseimet tovább, amik már eddig is elég kuszák voltak. Hirtelen elöntött a düh, a harag és a megértés is. Tudtam, hogy ezt nem ő találta ki hiszen a saját szememmel láttam, ahogy a lázadók egy része meg akart minket támadni. Bármennyire is reménykedtem eddig abban, hogy nemsokára visszatérhetek Mhyriába, minden reményem elszállt ettől a hírtől. Tudtam, hogy Alastair-nak igaza van. tudtam, hogy most én sem kockáztathatok csak eddig azt hittem, legalább egy parányi esélyem maradt a szabadságra. Így most még jobban kezdtem azt hinni, hogy egy ketrecbe zártak és nem engednek ki belőle. Elszomorodottságomban nem vettem észre, hogy az arcomról könnyek csordultak le. Akkor tudatosodott bennem ez, mikor Alastair már előttem állt és két kezével a könnyeimet próbálta letörölni.