7. fejezet - Kétségek között

Az üvegre leheltél, ami mindentől megvéd majd,
egységet formál, de mindenkor kétségben tart. 
Képzelt város

Sziasztok! Sajnálom, hogy megvárakoztattalak titeket, de mostanában nagyon le voltam fáradva és akadt egy s más dolgom, köztük családi problémák is. Most viszont megérkeztem és remélem tetszeni fog az új rész. A következő részt szombatra tervezem. Jó olvasgatást kívánok nektek, Kheyra. :)

1.

 Mindahányszor próbáltam rájönni az álmom miértjére, mindig zsákutcában kötöttem ki. A kislány alakja még élénken élt emlékezetemben. Minden egyes szavára emlékeztem. Nem ő volt az első, aki a veszélyre figyelmeztetett. Alastair, aki olyasmiiket állított Marcus-ról, nagyon is meggyőző volt. Nem akartam hinni neki, nem akartam, hogy bárki befolyásolhasson. A döntéseimet saját magam akartam meghozni és nem akartam, hogy a továbbiakban is kényszerítsenek.
 Az ablakon kibámulva az erdő elsuhant mellettem. Régi életemre emlékeztem, ami mintha már ezer éve lett volna. Gondolataimban azonban döntő részt jövendőbelim járt. Annyira összetett személy, nem bírom kiismerni, nem mintha eddig törtem volna magam. Miért állította, hogy Marcus a "mumus"? Hogy miatta ment tönkre a királyság? Mi volt ezzel az egésszel a célja? Talán azt akarta, hogy kételkedjek Marcus-ban, hogy ne higgyem el amit mond. Visszagondoltam arra, amit a folyó partján mondott. Emlékeztem a szavai nagy részére és ami a legfurcsább, mintha éreztem is volna amit ő. Mintha átéltem volna azt, amit ő csak éppen abban a percben más gondolatok kötötték le a figyelmemet. Éreztem, hogy amit mondott, igaz volt vagy legalábbis ő annak tartotta.
  -  Hamarosan megérkezünk, nagyjából még egy fél óra van hátra - Alastair hangja diplomatikus volt. Az út során nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk egymással szemben. Őszintét meglepett, hogy ezt is közölte velem ugyanis eléggé morcosnak tűnt. Ez miatt nem hibáztattam, arra volt számos másik okom is.
  -  Rendben - mondtam és arcáról újból az erdőt kezdtem bámulni, ami mostanra egy kicsit ritkulni látszott. Én nem szerettem volna többet beszélgetni, mert úgy éreztem, nem tudnék úgy viselkedni, ahogy illene. Ezért is lepett meg, mikor Alastair újból megszólalt.
  -  Nem én vagyok az ellenség, Eleanor! - elhúztam alig láthatóan a számat, de még mindig nem néztem rá. - Legalább adj egy lehetőséget, hogy bebizonyítsam! - kérlelt s göndör hajtincsei közül pár a szeme elé hullott, amitől csak még vonzóbb volt. Nem akartam, hogy a külseje befolyásoljon.
 Biccentettem neki s próbáltam elterelni a figyelmemet. Egy dallam jutott az eszembe, amit még a nevelőanyám dúdolgatott, mikor nem tudtam elaludni. Nem emlékeztem a nevére, csak azt tudtam, hogy egy elveszett emberről szólt, aki nem találja a párját a hatalmas erdőben.
  -  Nézd, Eleanor! Az, hogy így alakult ez az egész, nem az én ötletem volt. Apám volt az, aki... felvetette ezt az ötletet - mondta. A döbbenettől nem tudtam mit mondani. Ez egy olyan új információ volt a számomra, ami az előttem ülő férfiról kezdte másra terelni haragomat.
  -  Valóban? - hangom meglepett, de persze számíthattam arra, hogy valami egyszer úgyis kicsúszik majd a számon.
  - Igen... - nagyot sóhajtott s kinézett az ablakon. Követtem a tekintetét s láttam, hogy a fák nagy része már eltűnt, helyette egy hatalmas vár körvonala rajzolódott ki. Mintha csak egy mesébe csöppentem volna. Mintha ez már nem is a valóság lenne. Megcsipkedtem magam, de persze fájt, amiből arra következtettem, hogy ez csakis a valóság lehet. - Valamit tudnod kell még mielőtt odaérünk - aggodalmat hallottam ki hangjából. - Mi, Lycans-ben nem éppen vagyunk nyugodt természetű emberek. Még csak emberek sem igazán vagyunk... - ekkor abbahagyta egy pillanatra. Nagy szemekkel néztem rá várva a folytatást ugyanakkor fennakadva azon, amit mondott. - Ez persze nem jelenti azt, hogy mi rosszak lennénk, csak vigyázni kell a legtöbbünkkel. Mindig lesz majd valaki a közeledben, ha valamire szükséged lenne. Ha kell valami, akkor csak szólj!
 Nem tudtam mit mondani. Némán bámultam miközben ő elmosolyodott s ezzel próbált megnyugtatni - gondolom. Nem igazán sikerült, de persze ezt neki nem kell tudnia. Majd, mintha az előző beszélgetés nem zajlott volna le, kinézett az ablakon s várta, hogy megérkezzünk. Már nem sok volt hátra.

2.

 Az izgatottság feltöltött adrenalinnal. Úgy éreztem magam, mint egy kismadár ketrecében. Nem ismertem senkit, nem tudtam, ki kicsoda. Egy újabb hely, amit megismerhetek. Ahol valószínűleg rengeteg időt fogok eltölteni és ahol valószínűleg majd meg is házasodok. Megráztam a fejem, hogy kiűzhessem ezt a képet a fejemből. Nem akartam arra gondolni, ami később vár majd rám. Ki akartam élvezni azt a pár napot, ami még az esküvő előtt van, jóllehet nem túl sok. 

 Az emberek meglepődött pillantásokat vetettek rám. Nem tudták, hogy jövök, csupán a király tudhatta és azok, akik a királyi tanács tagjai voltak. Alastair-ra pillantottam mire ő megfogta a kezemet s a magas lépcsők felé kísért, aminek a tetején vélhetően a király, a tanács és néhány katona tagjai álltak. Az élet javában zajlott, amíg meg nem érkeztünk. Akkor ugyanis mindenki tisztelgett a trónörökös előtt. 

  -  Látom épségben megérkeztetek! - A király hangja mély volt, dallamos. Tárt karokkal várt minket. Először a fiát ölelte át majd intett, hogy lépjek közelebb hozzá. Nagy levegőt vettem és elé álltam. Ő megfogta az egyik kezem s két tenyere közé fogta azt. - Örülök, hogy megismerhetem végre! Már sok mindent hallottam magáról - szavait behízelgőnek találtam, bár nem hibáztattam érte. Biztos voltam benne, hogy az évek folytán ragadt rá. Barátságos mosoly ült ki az arcára. - Remélem kényelmesen utaztatok! 

  -  Mondhatni. Út közben megtámadott néhány lázadó, de sikerült elfognunk őket - Alastair mellettem állt. 

  -  Ezt szomorúan hallom. Nem gondoltam volna, hogy még akad pár lázadó - nem értettem miről beszélnek ezért úgy döntöttem rájuk hagyom a politikát és az egyéb ügyeket. - Kérlek, menjünk be. Hamarosan kész lesz az ebéd is! - A király beinvitált. Ő ment előre a kétszárnyú ajtóhoz, ami háromszor magasabb volt nálam. 

 Lenyűgözött a kastély. Már a nagysága is figyelemre méltó volt és a fali díszek mind valamilyen csatát ábrázoltak egyedivé téve a kastélyt. Megvolt a maga hangulata, de nem akartam túlságosan is beleélni magam ebbe az egészbe. Nem akartam hozzámenni Alastair-hoz, de azt sem akartam, hogy miattam egy egész királyság lássa kárát az én akaratosságomnak, tehát inkább belementem. 

 Az ebédet, amit a szolgák felszolgáltak, isteninek találtam. Nagyon ízlett, de megállapítani róla, hogy mi volt, nem tudtam és nem is akartam. Könnyen lehet, hogy elborzadtam volna rajta viszont annak nagyon örültem, hogy az ebéd meglehetősen nyugodtan telt. Mindenki beszélgetett mindenkivel és talán még egy kicsit fel is oldódtam, ami meglepetést jelentett a számomra is. Még a legósdibb vicceken is nevettem. Úgy éreztem, mintha nem is én lennék, mintha valaki más bőrében lettem volna. Elborzasztott egy darabig ez az egész, de persze abban a percben nem volt időm ezen gondolkodni ugyanis többen is kíváncsiak voltak az életemre, amit nem szerettem volna részletezni, ezért inkább mindig eltereltem valahogy magamról a figyelmet.

3.

 Este, mikor már annyira kihaltnak tűnt a kastély, úgy terveztem, hogy elmegyek egyet sétálni, de mikor elértem egy kertbe - vagy legalábbis én ezt gondoltam róla -, teljesen elakadt a szavam. Tele volt virágokkal és középen egy hatalmas fa állt, amihez hasonlót még soha nem láttam. Nagy kényszert éreztem rá, hogy odamenjek és megcsodáljam. Mintha a hely valamiféle varázserővel rendelkezett volna. Nagyon gyönyörű volt. Egy pad volt a fa alatt. Leültem rá és csak néztem, ahogy a sötétségben a hold fénye beragyogja ezt a helyet. Az ablakok egy részében tükröződött ugyan a képe, de az nem volt ugyanolyan, mint az igazi.

 Éreztem, ahogy az ereimben valami előtörni készül. Izzott körülöttem a levegő és úgy éreztem, mintha hirtelen 30 fok lenne holott este volt már. A bőröm halványan fényleni kezdett, amiből tudtam, hogy képességem kezd előjönni belőlem.
 Éreztem minden egyes virágot, éreztem illatukat és átéltem azt, ahogy enyhe szél söpör végig rajtuk. Nem reszkettem meg mikor a hideg fuvallat hozzám is elért, sőt! Inkább örültem neki. Mikor már úgy éreztem magam, mintha egy paradicsomban lennék kinyitottam a szemem és láttam, hogy a virágokat és a fát együttvéve valami úton-módon kéken kezdtek világítani majd átváltottak lilára. A fának csak a virágai pompáztak különböző színekben. Olyan volt, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna.
 Körbefordultam és mélyen magamba szívtam a levegőt. Mintha minden egyes illatot, ami a közelemben van - nagyjából 2-3 km-es körzetben -, érezném. Mintha minden hangot hallanék és mintha mindent látnék. Fenséges érzés volt. Mikor azonban az ajtó felé fordultam, amin én is idetaláltam hirtelen megláttam Alastair-t ahogy meglepődötten engem bámul. Eddig észre sem vettem vagy csak nem akartam. Kicsit szégyenlősen néztem rá holott nem tudtam, miért is kéne úgy éreznem, hogy valami rosszat csináltam.
  -  Lenyűgöző... - mondta, majd próbálta összeszedni magát. Még egy jó darabig csak állt ott mire rászánta magát, hogy közeledjen felém. Én automatikusan léptem egyet hátra, de aztán rájöttem, hogy nem kell félnem. Éreztem a jövendőbelim érzelmeit és tudtam, hogy nem akar bántani. Megnyugtatott a tudat, hogy nem kell félnem tőle. - Csak azért jöttem, mert nem találtalak a szobádban és adni szerettem volna valamit - hangja bársonyos volt. Kezében egy nyakláncot szorongatott. Zöld színekben játszott és kör alakú volt a szélén arany markolattal, vagy ahhoz ezt a hozzá értők szokták nevezni.
  -  Ezt nem... fogadhatom el - hangom távolinak tűnt, mintha egy másik ember mondta volna ezeket ki. Feltartottam a kezem, hogy tiltakozzak, de Alastair gyorsan a szavamba is vágott.
  -  Én szeretném, ha ezt hordanád. Szeretném, ha a nyakadon láthatnám - mondta és óvatosan közelebb jött. Én hagytam, nem ellenkeztem. - Édesanyámé volt - tette hozzá, hangjából szomorúság érződött és ebből már tudtam, hogy ez a nyakék sokat jelent a számára. Elhúztam a hajam, hogy ne kelljen azzal bíbelődni. A nyaklánc először hidegnek bizonyult majd kezdtem hozzászokni.
  -  Köszönöm - mondtam. Nem tudtam, hogyan kezelhetném ezt a helyzetet. Nem voltam még ehhez hasonló helyzetben még soha és nem tudtam, hogyan kéne ehhez viszonyulnom.
  -  Ez a legkevesebb - még mögöttem állt, keze a vállamon nyugodott mikor ezt mondta. Kihallottam az apró kis mosolyát az arcán. Mire megfordultam, intett és a padhoz sétáltunk. Idő közben a bőröm halványulni kezdett, de a fény csak nem akart eltűnni. A virágok is már csak halovány fénnyel izzottak körülöttünk. - Szerettem volna ha tudod, mi nem vagyunk ellenségek. Nem fogunk bántani, ha nem követsz el semmi olyant, amit a királyságok bánnak majd meg - mondta. Nem tudtam, hova tenni ezt.
  -  Most miről beszélsz? - kérdésem hallatán a szemembe nézett.
  -  Arról, hogy nem kell ezt a házasságot pokollá tenni egyikünknek sem. Még végződhet jól a történetünk csak tenni kell azért. Engedned kell neked és nekem is - volt benne igazság még ha magamnak nem is akartam bevallani. - Miután összeházasodtunk... - hangja megakadt. - Én leszek a király, te pedig a királynő. Azt szeretném, ha megbízhatnánk egymásban legalább...
  -  Mire akarsz kilyukadni? - furcsán néztem rá.
  -  Arra, hogy nem mindenki szeretné, ha összeházasodnánk pedig ez jót tenne a két királyságnak. Egyesíthetnénk erőnket és közösen végre egy új, egy sokkal erősebb szövetséget alakíthatnánk ki. Mondhatni egy új birodalmat. Nem szeretném, ha bármi is történne veled. Nem akarom, hogy bajod essék. Lehet, hogy most haragudni fogsz érte, de... - abbahagyta, nagy lélegzetet vett és az összefont ujjait kezdte el bámulni. - Egy ideig nem mehetsz vissza a királyságodba. A lázadók egyre erősebbek lesznek és nem engedhetjük meg, hogy bárkit veszély fenyegessen...
 Mondandója végére sem ért, de én nem bírtam tovább. Fel kellett állnom, mert nem tudtam kontrollálni az érzéseimet tovább, amik már eddig is elég kuszák voltak. Hirtelen elöntött a düh, a harag és a megértés is. Tudtam, hogy ezt nem ő találta ki hiszen a saját szememmel láttam, ahogy a lázadók egy része meg akart minket támadni. Bármennyire is reménykedtem eddig abban, hogy nemsokára visszatérhetek Mhyriába, minden reményem elszállt ettől a hírtől. Tudtam, hogy Alastair-nak igaza van. tudtam, hogy most én sem kockáztathatok csak eddig azt hittem, legalább egy parányi esélyem maradt a szabadságra. Így most még jobban kezdtem azt hinni, hogy egy ketrecbe zártak és nem engednek ki belőle. Elszomorodottságomban nem vettem észre, hogy az arcomról könnyek csordultak le. Akkor tudatosodott bennem ez, mikor Alastair már előttem állt és két kezével a könnyeimet próbálta letörölni.

6. fejezet - Utazás Lycans-be

Az út maga sokkal fontosabb, mint az, ami útnak indított.
Paulo Coelho

Megkésve ugyan, de megérkezett a 6. fejezet is. Este felé pedig már a 7. fejezet is olvasható lesz!
Puszi, Kheyra. Jó olvasást!!

1.

 Az utazás folyton kikészített, ha olyanokkal utaztam, akiket nem ismertem vagy akikért nem rajongtam. Alastair és szolgái ilyenek voltak. Nem kedveltem őket és próbáltam minél jobban belesüppedni a hintó kényelmes, kipárnázott ülésébe. Ezen az oldalon csak én ültem, velem szemben pedig Alastair, aki a jövendőbeli férjem lesz egy héten belül. Sosem terveztem, hogy megházasodok. Valahogy nem az a fajta ember voltam, inkább éltem a saját kis életemet és tengődtem, úsztam az árral. Céljaim is voltak, de most, hogy itt vagyok teljesen átalakultak. Más vágyaim, más céljaim lettek. 

 Az ablakon kinézve láttam, ahogy a fák sokasága kíséri utunkat. Egy erdei úton haladhattunk a kíséretünkkel. Teljesen egy régi, kosztümös filmre emlékeztetett ez a jelenet, amiben a főhősöket az erdőben fosztogatók rabolják ki. Ijesztő volt nekem, nem akartam itt lenni. Már régen elhagytuk a várat s már több kilométert is megtehettünk. Vissza akartam fordulni. Nem akartam egy olyan helyre menni, ahol valószínűleg semmibe vesznek.

 Régi életem képei még most is kísértettek. Nagyon sok időm maradt gondolkodni, talán túl sok. Magam előtt láttam azt a jelenetet, mikor a szüleim meghaltak. Amikor az apám elvérzett és az anyám erősködött, meg akarta győzni Marcus-t, hogy mentsen meg. Saját életével sem törődött, engem védett. A szívem megszakad érte ahányszor csak rá gondolok. A szemem megtelt könnyekkel, amik ki akartak törni. Akárhányszor is pislogtam, akárhogy próbáltam, nem tudtam visszafogni őket. Egy csepp legördült arcomra s végigfolyt a nyakamon. Több sem kellett, már éreztem is magamon a szemközt ülő férfi pillantását. 

  -  Mi a baj? - kérdezte. Sokkal inkább úgy tűnt kérdése, mintha csak jóindulatúlag érdekelte volna a válaszom. Nem akartam neki elmondani, mi a bajom. Nem akartam, hogy tudjon mindent, azt akartam, hogy hagyjon békén és ne is szóljon hozzám. Azt akartam, hogy elengedjen és hogy ne kelljen végigszenvednem ezt az egészet. Látni sem akartam. 

  -  Semmi olyan, amiről beszélni szeretnék - őszintén gondoltam, amit mondtam. Reménykedtem benne, hogy a válaszom elég kiábrándító lesz neki, de minden reményem dugába dőlt, mikor ő tovább kérdezgetett.

  -  Nekem végül is mindegy, hogy elmondod-e vagy sem, de még egy ideig össze leszünk zárva még legalább két-három napig - mondja s kinéz az ablakon. Talán azt a pontot keresi, amit én is nézek. Talán csak ő is kedvet kapott, hogy a mellettünk elhaladó tájat csodálja. Bár őszintén nem érdekelt mi jár a fejében, arra azért kíváncsi lettem volna, hogy mért akar beszélgetni velem.

  -  Ez az egész nem lenne így, ha nem hurcoltál volna el a várból - mondom dühömben. Az érzelmeim feltörni készülnek s nem igen akarom véka alá rejteni őket. 

  -  Erről nem szeretnék most beszélni - tárgyilagosan közölte, hogy semmi kedve sincs ezekről a dolgokról beszélni. Én nem firtattam tovább, de nem is szóltam hozzá többet. 

 Az út további része nyugalomban telt, nem beszéltünk egymáshoz. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, próbáltam befészkelni magam egy kényelmes kis zugba, de akárhogy fészkelődtem, sehogy sem volt kényelmes. Túl sokat ültem már, kell egy kis mozgás és nem ártana egy kis innivaló sem. 

  -  Meg kellene állnunk. Sétálni akarok - mondtam már akkor, mikor sötétedni kezdett. 

  -  Hamarosan megállunk egy folyónál. Megitatjuk a lovakat és pihenünk egy kicsit. Hamarosan besötétedik, le kéne táboroznunk - örültem ennek a hírnek. Már alig vártam, hogy megálljunk és megmozgathassam tagjaimat. A hosszú utazás miatt már jól esne egy kis mozgás elgémberedett testrészeimnek. 

 Mindig szerettem sportolni és most, hogy folyton csak egy helyben ülök, nem érzem jól magam. Nem tudom lefoglalni magam semmivel és beszélgetni sem akarok Alasitairral sem. Nem akarok beletörődőnek tűnni, mert nem vagyok az. Inkább a lázadók csoportjához tartozom, kiállok a véleményem mellett főképp most, hogy egy ország élete múlik rajtam. 

2.

 Már egy fél órája egy helyben állunk, de még mindig nem engednek kiszállni. Azt mondják, még túl veszélyes lenne, előbb körbejárják a környéket, nincsenek-e ellenségek a közelben, nem akarják ugyanis, hogy nekem és a kedves utazó társamnak, Lycans királyának bántódása essék. Mostanra már teljesen besötétedett és már alig látok valamit. Csak a kinti lámpások fénye világítja meg a hintó környékét. 

 Az út, ami mellett megálltunk, úgy hallottam csak 10-15 méterre van a folyótól. Valahol az út és a folyó között pedig egy kisebb táborozó hely van, ahol estére megpihenhetünk. Van tűzrakó hely is, így nem kell félni attól, hogy egész este fagyoskodni fogunk. Míg pár őr a hintó környékén járőrözött, addig a többi valahol a környéken portyázott, megnézni, nincs-e senki a közelben. Először nem is hallottam semmit sem, nem sejtettem, hogy többen is megközelítik a hintót majd csak később hallottam meg, hogy valaki a bokorban rejtőzködik. 

 Elhatalmasodott rajtam a félelem. Nem akartam, hogy itt haljak meg, ezért valahogy a pillanat tört része alatt átváltoztam valami félelmetes lénnyé. A testem világítani kezdett és kiélesedtek érzékeim. Erősebb lettem. Alastair is meghallhatta ugyanis kiszállt és a kardját megragadta.
  -  Maradj itt! - mondta, de én nem fogadtam neki szót. Kiszálltam s körbenéztem. Míg Alastair a bokorban lapuló férfit kapta el én tovább fürkésztem a fákat. Láttam egy másik férfi kirajzolódó körvonalait is nem messze a hintótól. Elindultam felé. 

 Amilyen gyorsan és hangtalanul csak tudtam, odasétáltam a vastag fához és a férfi torkának szegeztem a tőröm, amit még Marcus adott valamikor, hogy meg tudjam magam védeni. 

  -  Jobb lenne, ha nem próbálna elszökni! - mondtam. - Forduljon felém! 

 A férfi lassan megfordult és végigmért engem. Nem ismertem fel, nem volt ismerős számomra. 

  -  Kicsoda maga? - hangom nyugodtan csengett. 

  -  Lauren vagyok és érted jöttem királynő! - Kezdett egyre furcsább lenni a helyzet. 

  -  Mit akarsz tőlem? - firtattam.

  -  Tudom, mi folyik itt. Tudom, hogy akarata nélkül akarják elvenni önt és hogy a királyság a háború szélén áll. Én csak segíteni akarok önnek! - Hihetőnek tűnt a válasza ugyan, de nem kockáztathattam. 

  -  Most pedig velem jön! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Intettem neki bal kezemmel, hogy forduljon meg és a hintóhoz kísértem miután hátrakulcsoltam a kezét. Szorosan tartottam azt, nem tudott volna megszökni. Alastair éppen a másik férfival viaskodott s mikor megláttak, ledermedtek.

  -  Királynőm! - az ismeretlen férfi eldobta kardját és meghajolt előttem. 

  -  Megkötözni! - Adta ki Alastair a parancsot. 

 Egyik őr átvette tőlem a férfit és megkötözte. Ebben a pillanatban értek vissza a többiek további két számomra ismeretlen férfival együtt és egy rövid, szőke hajú nő kíséretében, akit eddig még nem láttam, de valószínűleg Alastair csapatába tartozik, mert éppen az egyik páncélos férfival beszélgetett. 

 Többen is kérdezték, hogy jól vagyok-e, mindegyikre igennel válaszoltam. A felderítők azt mondták, senki mást nem találtak és hogy már minden biztonságos. Több sem kellett nekem, ott hagytam mindenkit magam mögött és a folyó partjához sétáltam, amit sziklák és különböző fák vettek körül.

3.

 Este volt már és már mindenki aludt. Páran fennmaradtak őrködni, a többiek aludtak. Rossz álmok gyötörtek, mikre hajnalban felébredtem. Még visszagondolnom is fáj. Hozzám közel álló emberek holttestét láttam, akik halálát én okoztam. Mindegyikük halála a kezemhez tapadt. Megráztam a fejem és a víz felszínét kezdtem bámulni. A hold magasan a fák felett volt, egyedül én voltam csak a vízparton. A víz csobogása, folyása saját magamra emlékeztetett. Az életemre, hogy milyen sok minden történt velem és milyen sok mindenen túl vagyok. Az, ami eddig történt velem, nem a véletlen műve. Próbálom ezt hinni. Úgy gondolom, mindennek meg van az ok-okozati összefüggése, mint ahogy ennek is.

 Először megijedtem, mikor egy farkas közeledett felém. Féltem, hogy rám támad, de félelmem gyorsan eltűnt mikor előttem megállt s kíváncsi szemekkel bámult rám. Mintha azt akarta volna, hogy érintsem meg. Mintha azt mondta volna, hogy nem fog bántani. Leguggoltam s már szemtől-szembe voltam az állattal. Kinyújtottam a kezem, hogy megszagoljon pont úgy, mint ahogy régebben nekem azt tanították. Miután megszagolt, az orrát kezembe nyomta s hozzám dörgölőzött. Én megsimogattam és észre sem vettem, hogy figyelnek.

  -  Látom hamar megbarátkoztál Leilával - mondta Alastair. Öve az oldalán lógott s halkan ugyan, de lehetett hallani, ahogy egyre közelebb lép hozzám. 

  -  I-igen... - mondtam s felálltam. A farkas továbbra is mellettem állt, nem tágított mellőlem. 

  -  Aranyos állat, már rég óta követ engem - mintha elmosolyodott volna az utolsó szavakra. Lehetett hallani, ahogy megmosolyogtatta valami. - Nézd, sajnálom, ami történt, de a te érdekedben tettem azt, amit. Ha továbbra is ott maradtál volna... 

  -  Boldogan élhettem volna tovább az életem! - vágtam félbe mondanivalóját. 

  -  Épp ellenkezőleg! Ismerem Marcus-t. Mindig csak a hatalmos érdekelte. Amíg ő volt az ország élén, romba döntötte azt. Sanyargatta a népet és úgy bánt az emberekkel, mintha csak állatok lennének. Szerinted miért került Mhyria abba a helyzetbe, amibe?

 Nem akartam elhinni azt, amit mondott. Még nem is ismerte Marcus-t. Habár jól lehet, hogy én sem, de mégis csak a nagybátyám vagy valami hasonlóféle. Nem hiszem, hogy ő tette volna azt az országgal amit. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a sok hazugságtól. Nem tudtam, miben higgyek ahogy azt sem tudtam, hogy kiben. Hiányzott a régi nyugodt életem. Hiányzott minden, ami ezelőtt volt. 

  -  Ez hazugság! - Nem tudom mért védem még mindig Marcus-t hiszen még mindig neheztelek rá. Talán azért, mert úgy érzem, a családnak össze kell tartani. Hogy nem szabad szétbomlasztani annak az egységét. 

  -  Ne legyél rövidlátó! Azt hittem, hogy több eszed van ennél... - kiérződött hangjából a megdöbbenés és a hitetlenkedés. - Még csak nem is ismered, de már véded őt! Gondolkodj már az ég szerelmére! - Hátralépett miközben végig a szemembe nézett. Megdöbbenthette, amit látott. - Majd később rá fogsz jönni, kiben is bízhatsz meg és kiben nem! - mondta és a part egy másik szakaszához sétált nem messze tőlem. 

 Egy ideig még emésztgettem a hallottakat. Úgy tűnt, mintha tapasztalatból beszélt volna. Mintha valaki elárulta volna csak nem akartam még megkérdezni, ki volt az. Sok kérdés merült fel bennem, aminek a többségében ő is szerepelt, de csak nem tettem fel őket. Egy ideig még csodáltam a folyót majd kezdtem megunni s inkább visszamentem aludni. 

 A szél összeborzolta hajam miközben egy kislányt követtem a folyó felé. Olyan távolinak tűnt alakja, de mégis, mintha csak egy méterre volt volna tőlem. Meg akartam érinteni, de ahányszor utána nyúltam, annyiszor foszlott szét ott. Nem tudtam, micsoda ő. Nem tudtam, miért van itt és hogy miért követem. Mintha valami belső hang azt suttogná nekem, hogy menjek utána, hogy tudjam meg az ittléte okát. Hát úgy is tettem. Egészen a folyópartig kísértem. Ő a víz felett lebegett s mindvégig engem nézett nagy, semmitmondó szemeivel. Karjai áttetsző teste mellett pihent. Mikor megszólalt a hangja lágy volt, egészen éteri. Mintha az univerzum hangja lett volna. 

 "Ne a dolgok miértjére keresd a választ, mert úgy sosem fogod megtalálni, amit keresel! Láss bele az emberekbe Eleanor! Akkor megtudod majd, ki barát és ki ellenség!" - A lány elmosolyodott. Még talán csak 10 éves lehetett, de annyi értelmesség áradt belőle. Mintha előre tudná a jövőt. 

 "Miért vagyok én itt?" - Kérdeztem tőle.

 "Azért, hogy tanulj őseid hibájából!" - Alakja lassan halványulni kezdett. Rengeteg kérdésem volt még amit fel akartam tenni, de már nem várta meg. Elszomorított, hogy elment, nem tudom mi okból.

 Rossz érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Körbenéztem és rögtön a hátam mögött egy óriási fekete farkas jelent meg. Vicsorított és vészjósló alakja egyre közeledett felém. Már éppen harapni készült mikor szemhéjaim felpattantak és zihálva kapkodtam levegő után.

Egy kis elmaradás...

Sziasztok kedveskéim! Nagyon sajnálom az elmaradt szerdai részt, de annyira kimerültem, hogy a Gyilkos elmék c. sorozatos rajongói lapunkra, amit egyik barátnőmmel, Ashley-vel szerkesztek, is alig volt erőm. A héten 4 dolgozatot írtam vagy 3-at és arra kellett készülnöm no meg hát sokszor ki is fáradtam. 

VISZONT!
Kárpótlásul a hétvégére 3 fejezetet tervezek megírni és azt is elárulom, hogy húsvétra írok még egy-két bónusz fejezetet is, amiben szereplőink megünneplik a húsvétot!

Tényleg nagyon sajnálom, hogy nem tudtam írni, de igyekszek behozni a lemaradásom! Valószínűleg holnap lesz két rész is fent majd a délután folyamán! 

Puszi,
Kheyra.

5. fejezet - Végkifejlet

Ha az eredmény kártékony és fájdalmas, akkor az nem nemes, hanem önző.
Doktor House c. film

Meghoztam az ötödik fejezetet is. Remélem tetszik majd nektek! Puszi, Kheyra. :)

1.

 Belépve a tanácskozó terembe minden szem rám szegeződött. Mindenhonnan kíváncsi szemek lesték mozdulataimat és köszöntések hallatszottak el. Felszegett fejjel elfoglaltam az asztalfő helyét a hosszú asztalnál és minden arcot jó alaposan az eszembe véstem. Volt köztük megőszült, idősebb férfi is, volt fiatalabb is. Mindegyikük megfontoltnak tűnt s olyannak, aki szereti jól átrágni magát minden kérdésen, ami csak az ország ügyeibe tartozik. Hamar bele is vágtak a tanácskozásba, egy idő után már megszokták jelenlétem. Én ezért hálás is voltam, de azért néha-néha még felém pillantottak. 

 A teremben órák óta folyt a vita. Az volt a téma, hogy vajon így, hogy látó vagyok kell-e a házasság a szomszédos királysággal és ha nem, hogyan tovább. Én nem szerettem volna egy olyan férfihoz hozzámenni, akit nem is ismerek és akit csak párszor láttam, de hamar felfogtam, nekem nem nagyon van hozzászólni valóm és valószínűleg én nem igen tudnék közbeavatkozni, nem nagyon tudnám befolyásolni döntésüket. Előttem mindent megbeszélnek és senkit nem érdekel a véleményem. 

  -  Lehet itt nekem is beleszólásom a dolgokba? Úgy tudom, én vagyok itt a királynő! - Mindenki elhallgatott, mikor felálltam az asztalnál s hangosan megszólaltam. Éreztem a megdöbbent pillantásokat magamon. Tudtam, most valószínűleg én vagyok a fekete bárány, amiért félbeszakítottam tanácskozásukat. - Én nem szeretnék egy olyan férfihoz hozzámenni, akit nem is ismerek! Biztos megtanulom majd, hogyan kell irányítani egy királyságot. Kérem, adjanak egy esélyt! - Szinte már könyörögtem, ami nem nagyon volt jellemző rám. 

  -  Királynőm, elnézésedet kérjük, de még te nem tudsz semmit sem a királyságokról, ezért is vitatjuk meg közösen az ügyeket - egy nem túl fiatal és nem túl öreg férfi szólalt meg. - És természetesen figyelembe vesszük a te érdekedet is! - Megkönnyebbülés volt végre egy ilyen választ hallani. Sokkal jobban megnyugtatott, mint az, hogy semmibe vesznek. Bár, azt meg kell hagyni, hogy még nekem ez a királynősdi elég furcsa. 

  -  Térjünk rá arra, hogy hogyan tudná megvédeni az egész királyságot egy olyan nő, aki még nem is ismeri erejét? Aki még nem is hallott arról, hogy látó? - Ez a kérdés teljesen ledöbbentett. Olyan kicsinek éreztem magam tőle, olyan lekezelő volt ez a kérdés, de ugyanakkor be kellett látnom, valamilyen téren igaza van. 

 Nem akartam tovább hallgatni a vitatkozásokat, már a fejem is megfájdult tőlük. Lemaradni azért nem akartam, mert akkor a lehetőségeket nem tudom majd meg teljes valójában vagy legalábbis egy részét mondják majd el. Ezt végképp nem szerettem volna tehát bent maradtam s megvártam a végkifejletet. 

2.

 A fejem zúgott a sok lehetséges megoldásoktól, amik itt az órák alatt elhangzottak. Az este már egyre közeledett, már láttam ahogy egyre sötétebb lesz az ég s éreztem is, hogy a levegő kezd lehűlni. A várban mindenki készülődött a vacsorára, a szolgák elkészítették azt s megtálaltak, de még mindig nem végeztünk/végeztek itt. Még javában folyt a vitatkozás, mikor a nagy, erre a kastélyra/várra jellemző két szárnyú faajtó ki nem tárult. 

 3 férfi jelent meg s jött közelebb hozzánk. Én felálltam a székemből s megfordultam, hogy láthassam, kik azok, akik megzavartak minket. Alastair jött be két katonával az oldalán. Mérgesnek tűnt, olyannak, aki most biztosan nem hallgatja meg az észérveket. Megköszörültem a torkom és akaratlanul is éreztem, ahogy a szemem elborítja a kék szín. Bőröm halványan világított s erősebb voltam, mint bármikor máskor. 

  -  Mikor akartatok szólni nekem? Háborút szeretnétek? Ezt akarjátok? - Hangja keményen csengett s hangosan. 

  -  Csak tanácskozunk, semmi több. Háborút pedig semmikép sem szeretnénk, de azt sem akarjuk, hogy Eleanor-nak ne legyen választása! - Marcus előrelépett s Alastair és csapata előtt állt meg három vagy négy méternyire. Alastair végignézett rajta lesújtó szemekkel. Mintha már előre tudná, mi lesz ennek az egésznek a kimenetele. 

  -  A királynőnek nincs választása! Vagy háború lesz, vagy jön velem és összeházasodunk! - leesett az állam. Mégis mit képzel magáról?! Ezt nem hagyhatom annyiban. Marcus mellé sétáltam s úgy éreztem, mintha a föld felett lebegnék. 

  -  Soha senki nem kérdezte meg, ÉN mit akarok! - mutattam magamra. - Most is úgy bánnak velem, mint egy rongybabával, akivel bárki kénye-kedve szerint játszhat. Mi ütött mindenkibe? Mért akarnak irányítani? - tettem fel kérdéseim. - Nem akarok elmenni innen és nem is fogok!

 Indulataim elárasztották gondolataimat. Éreztem, ahogy a bosszú íze felkúszik bennem. Éreztem, ahogy mindenem bejárja ez a keserű érzés, ami mintha csak fogva szeretne tartani. Megpróbáltam rajta uralkodni, de csak nagyon nehezen tudtam. Már-már majdnem elkövettem valami meggondolatlanságot, mikor Alastair közvetlenül előttem állt meg. 

  -  Látszik, hogy még nem tudod irányítani országodat! Nem tanultad meg még a legfontosabb leckét, azt, hogy a királyság mindenek felett! - hangja halkabb lett. A fülemhez hajolt s belesuttogta a következőket: - Velem jössz és egy héten belül összeházasodunk. Ellenkező esetben a birodalmadnak befellegzett, királynő! 

 Végigfutott a hátamon a hideg. Kezem összeszorítottam s lélegzetem felgyorsult. Nem akartam elismerni, hogy egyvalamiben igaza volt: még nem tanultam meg irányítani a birodalmam. Ezt bizonyítja az is, hogy még csak nem is én hozom a törvényeket. Már majdnem felpofoztam Alastair-t mikor ő hátralépett s végigmérte a bent lévőket. 

  -  Véssék az eszükbe, hogy velünk nem lehet szórakozni! Ha valamit megígérnek, tartsák is be! - megvetést láttam szemében. - A királynő pedig jobban tenné, ha csomagolna. Hamarosan indulunk! 

 Miután Alastair a sleppjével kisétált a teremből mindenkinek leesett az álla. Senki sem tudta, mikor vagy hogyan értesült erről a kis összejövetelről, de abban mindenki egyetértett, hogy nem lenne jó ellenkezni ezzel a döntéssel. Én elszomorodva konstatáltam, hogy nem maradt más választásom, el kell hagyjam ezt a helyet, ahol anyám és apám élt boldogságban egészen addig, amíg a felkelés meg nem ölte őket. 

3.

 Újra a szobámban vagyok, abban, ahol csak pár napig tartózkodhattam. Sajnálatos módon itt kell hagynom mindent. El kell mennem úgy, hogy még itt sem ismertem meg mindent. A nagy ágyon ülök s arcom a tenyerembe temetem. A könnyeim végigfolynak arcomon s hagyom, hogy egyre erősödjön bennem az elkeseredettség érzése. 

 A szemem most nagyon halvány kéken világít, majdnem teljesen kifehéredett. Nem tudom miért, de azt érzem, hogy ez még csak a kezdet. Hogy még sok minden vár rám, amit nem biztos, hogy tudok kezelni. Nem biztos, hogy mindennel meg tudok birkózni, hogy mindent egymagam le tudok gyűrni. Segítségre pedig nem számíthatok immár. Elveszettnek érzem magam, mintha egy hatalmas erdőben bolyonganék teljesen egyedül. Mintha egy gyilkos elől szaladnék, aki egyszer biztosan elkap. 

 Hátradőltem s a plafont kezdtem el bámulni. Körülöttem nagy a nyüzsgés, bepakolják a ruháimat, cipőimet nagy bőröndökbe, amiket egy állítólagos lovaskocsival elcipelnek. Ezzel a kocsival fogom én is elhagyni a királyságot, amit még én sem ismerek. Nem tudom, mi merre van, nem tudom, kik laknak itt és hogy mennyien. Azt sem tudom, hogy szeretni fognak-e. Egyszóval semmit sem tudok. 

  -  Eleanor, itt... itt az idő. Menned kell - Marcus szomorúan lesütötte a szemét és a lábát kezdte el nézni. Gondolom őt sem boldogította a tudat, hogy el kell mennem. Megijedtem mikor egyik kezével aztán eltűrte a hajam a szemem elől. 

  -  Re... rendben... - nyögtem ki s nem bírtam megállni. Átöleltem és szorosan hozzábújtam, mintha ő helyettesíthetné a szüleimet. 

  -  Egyszer még talán visszatérhetsz, kislány! - suttogta a hajamba. Ő viszonozta ölelésem. Fejét az enyémre fektette és együtt érzően végigsimított a hajamon. - Hoztam neked valamit! - mondta és elővett valami papírt a zsebéből. - Ezt itt a tiéd! A szüleid írták még mielőtt... szóval érted - én bólintottam s könnyes szemekkel elvettem tőle s elolvastam.

 Drága kicsikém!

 Nagyon sajnálom, hogy így kellett lennie. Sajnálom, hogy nem tudtalak felnevelni és hogy így kellett megtudnom, mi is a sorsod. Hidd el, ha nem lett volna rá szükség, nem kellett volna elválnod tőlünk. Akkor még mindig boldogan élhetnénk együtt.

 Ha ezt a levelet olvasod, akkor én már biztosan nem élek, ami azt jelenti, hogy az ország, a királyság ügyeit mind neked kell átvenni. Neked kell irányítanod azt, neked kell törődni vele. Ebben nagy segítséget nyújthat Marcus, a te nagybácsikád. Ha valamire szükséged van, szól neki. Biztosan ellát pár jó tanáccsal. 

 Csak arra kérlek drágám, hogy mindig megfontoltan cselekedj! A birodalmad előre eltervezett módon irányítsd, szeresd az embereket hiszen őmiattuk lehetsz ott, ahol most! Ők azok, akik mindenben melletted állnak majd! Kérlek, döntéseidet mindig fontold meg! 

 Sajnálok mindent kicsim, de úgy gondolom, mindennek így kellett lennie. Tudom, hogy most nehéz neked, de vedd észre az élet apró örömeit, ne csak a gonoszságot lásd, mert az éremnek is két oldala van!

 Nagyon szeretünk téged,

Anyu és apu.

 A könnyeim végigfolytak arcomon, le a nyakamon. Nem tudtam mi lesz a későbbiekben, de elhatároztam, megpróbálok megerősödni. Megpróbálok egy olyan királynő lenni, aki megfontoltan s nem elhamarkodottan irányít. Aki mindig a birodalma érdekében cselekszik és ha kell, fel is áldozza magát. Anyu levele végre helyre rakott s tudtam, mi a célom.

 Könnyimet letöröltem s intettem Marcus-nak, hogy indulhatunk. A szemem még kicsit piros volt, de mire kiértünk a lovaskocsihoz, már annyi lelkierőt tudtam gyűjteni, hogy úgy tűnjek, minden rendben velem. Hogy végre megtaláltam azt a motivációt, amire szükségem volt. Nem néztem senkire sem, legalábbis Alastair-ra és csapatára nem. Alattvalóimat hosszan végigmértem és fejet biccentettem előttük jelezvén, mindent köszönök nekik. Úgy éreztem magam, mintha egy kívülálló lennék, mintha egyszerre lennék két ember: egy, akit érzelmei irányítanak és egy, aki megfontoltan végiggondolja, hogy miért is lesz jó ez a házasság és beletörődik abba, hogy ennek így kellett lennie. 

4. fejezet - Kulcs a hatalomhoz

A hatalom mindig veszélyes. Vonzza a legrosszabbakat, és megrontja a legjobbakat. Én nem akartam hatalmat. A hatalmat azok kapják, akik készek lehajolni érte.
Vikingek c. film

Nos, amint látjátok, tudjátok, elérkezett a szerda is, ami azt jelenti, hogy új rész kerül fel. Köszönöm mindazoknak, akik olvassák ezt a kis történetet! Remélem ez a kis rész még érdekesebbé sikerült, mint az előzőek s már a körmötök is rágjátok a folytatás miatt! Sok, sok puszi, és jó olvasást kívánok, Kheyra. :)

1.

 Alastair mindvégig engem nézett, le nem vette rólam a szemét. Én is folyton őt néztem vagy éppen a vele érkező monstrumot, aki valószínűleg a testőre lehetett. Megköszörültem a torkom s próbáltam levenni a szemem Alastair fekete, kissé göndör fürtjeiről. Mondani sem kell, nem ment egykönnyen, mert ő is folyton engem bámult. A csendet Marcus törte meg ezzel önmagára irányítva a figyelmet, aminek én személy szerint most nagyon tudtam örülni.

  -  Kérem, üljenek le! Kényelmesebben meg tudjuk beszélni a részleteket, a birodalmak ügyeit illetően - mondta diplomatikusan. Alastair leült s intett, hogy üljek le én is. Mivel nem akartam csak egy fejbiccentéssel jeleztem, nem óhajtok mellé ülni. Még mindig az előbb átélt szörnyűségen járt az eszem. A polcnál álltam továbbra is s Marcus-t figyeltem.

  -  Tudja? - Alastair mintha valami titkot akart volna közölni Marcus-nak, amit csak ők ketten érthettek. Marcus megbiccentette a fejét. - Hogy viselte? 

  -  Úgy, ahogy vártuk... - felkaptam a fejem rá. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy rólam beszéltek úgy, mintha itt sem lennék. Én teljesen ledöbbentem, nem tudtam mit mondani. Ők csak tovább folytatták a beszélgetést, rám sem figyeltek. - Akkor így már minden rendben lesz? Nem lesz háború? - megijedtem. Háború? Mégis milyen háború? Miről beszélnek itt? Nem úgy volt, hogy régen leverték már a felkelést vagy ezt csak én értettem félre? 

 Megráztam a fejem, mintha ki akarnám tisztítani gondolataimat. Nem lehet igaz. Biztosan csak egy újabb trükk. Ha jól vettem ki, akkor én vagyok itt az a kulcsfontosságú személy, akit az ellenségnek elpasszolnak csak azért, hogy ne törjön ki egy háború. Úgy bánnának velem, mint egy darab ékkővel, ami kicsit drága ahhoz, hogy tárgyalás nélkül elajándékozzák. 

  -  Én is itt vagyok! - Mindenki rám figyelt ekkor. Elakadt a szavuk. - Valaki elmondaná mi folyik itt? 

  -  Ezek szerint nem tudja a teljes igazságot - Alastair Marcus felé fordult ledöbbent arccal. - Évek óta nézeteltérések vannak Mhyria és Lycans birodalmak között, ami mostanra annyira elfajult, hogy a háború fenyegeti a birodalmakat. Te lennél rá a biztosíték, hogy a két hatalom egyesült erővel uralkodjon s ezzel ez a két birodalom lenne a legnagyobb a világunkban - Alastair várta reakciómat miután részletezte az előrelátható terveket. Nem voltak túl fényesek s semmi jóval nem kecsegtettek. 

 Nem tudtam mi miatt, az egyszerre rám szakadó felelősségnek vagy szimplán a választási lehetőség hiánya miatt szédültem meg s estem el majdnem. A homlokomhoz kaptam s nekidőltem a szekrénynek. A fejem elkezdett zúgni s a fülem sípolt. Hányinger kerülgetett, de a látszatot, miszerint teljesen jól vagyok szerencsére fenn tudtam tartani.

  -  Nincs semmi más választásom? - Érdeklődésem hamar elkergette a kérdésemre kapott válasz. 

  -  Sajnos nincs, Eleanor - Marcus megértő próbált lenni, de most már nem éreztem azt, hogy segíteni próbálna nekem. 

 Felnéztem egyenesen a szemébe. Haragom nyilván jól látható volt, mert kicsit hátrahőkölt tőle. Haragom kezdte átvenni a hatalmat felettem. Lélegzésem egyre szaporább lett akárcsak a szívverésem. Kezem magam mellett összeszorítottam. Lehunytam a szemem és próbáltam erőt venni magamon. 

  -  Ezért hoztál csak ide? - Marcusra tévedt pillantásomban meglepődöttség látszott, harag. - Ezért? - ő egy ideig hallgatott.
  -  Részben, igen - lesokkolt a válasza.
 Fejemhez kaptam, próbáltam visszaszorítani az időközben egyre erősebb fejfájásom. Minél jobban beleéltem magam, annál erősebb lett a fejfájás. Már olyannyira lüktetett belül, hogy már-már úgy éreztem, szétrobban a fejem. Megráztam s próbáltam megállni a lábaimon, nehézkesen, de sikerült eljutnom a székhez. Leültem Alastair mellé és a térdemre támaszkodtam. Nem néztem semerre sem, tudtam így is, mindenki engem néz. Nem tudom miért, de úgy éreztem, valami nem stimmel ezzel kapcsolatban.

2.

 Mindig is jól megéreztem, ha valaki nem mondja el a teljes igazságot s ez most úgy telepedett a vállamra, mintha mázsás súlyként a mélybe húzna. A szemhéjam lecsukódott és nem tudtam mit kéne tennem. Nem akartam elaludni, muszáj ébren maradnom. Megráztam a fejem már századszorra is, hogy kicsit tisztább legyen, de semmivel sem lett jobb. 

  -  Eleanor, valami baj van? - Marcus hangja visszhangzott fejemben. Olyan volt mintha egy hosszú folyosó végéről szólalt volna meg. Nem tudtam válaszolni, szavak nem jöttek ki ajkaimról. Hirtelen beszélni is elfelejtettem. 

  -  Nem... nem tudom, mi van... velem - nyögtem ki végül. Nyeltem egyet s folytattam. - Fáj a fejem... a torkom... rosszul érzem magam - mondtam. 

  -  Elkísérlek a szobádba... - Marcus felajánlotta, de nem akartam elfogadni. Még csak az kellett volna. Még mit nem. Felálltam, de nem tudtam talpon maradni sokáig. Visszazuhantam a székre s hátradőltem. 

  -  Majd én elviszem a szobájába! - Alastair visszautasításom meg sem várta, felállt s karjaiba vett. Úgy éreztem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban. Nem tudtam, mi történik velem csak vártam a végkifejletet. 

 Alastair szó nélkül megtalálta a szobámat. Lenyomta egyik kezével a kilincset miközben én szorosan átöleltem a nyakát. Szemeim becsuktam, nem bírtam tovább nyitva tartani. Mély lélegzetet vettem, mintha víz alatt lennék, bent tartottam egy kis ideig hátha ezzel leküzdhetem a rám törő hányingert. Nem tudtam, hogy az, hogy Alastair becipelt ide jó vagy rossz hír-e rám nézve, de abban biztos voltam, hogy most megmentette az életem, persze képletesen szólva. Marcus féligazsága olyannyira megijesztett, lesokkolt, hogy már nem is tudtam eldönteni, ki a jó s ki a rossz a környezetemben. 

 Alastair lassacskán elért az ágyamhoz. Letett óvatosan s én is elengedtem a nyakát. Megsimogatta kicsit a homlokom majd hallottam, hogy vesz egy mély lélegzetet mielőtt kiment volna a szobámból. Ekkor hallottam csak meg az ajtó másik oldaláról beszüremkedő hangokat, amiket nem értettem meg, túlságosan halk volt számomra. Betakaróztam s az egyik oldalamra feküdtem. Kezem a füleimre tapasztottam, mert iszonyatosan zúgott a fülem. Vajon mi következik ezek után? - Vetődött fel bennem a kérdés, amire természetesen nem tudtam a választ. 

 A hasam fájni kezdett, mintha görcsölt volna. A szám kiszáradt, torkom kapart. Sosem voltam ennyire beteg igaz, mindig volt valami gyógyszer kéznél, ami gyorsan csillapította is az aktuális fájós pocakom, fejem esetleg ha hányingerem is volt, tudtam bevenni rá valamit. Most viszont nem tudtam mit csinálni, biztos voltam benne, hogy itt nincs semmiféle gyógynövény. 

  -  Eleanor, mi a baj? - A kérdést ugyan hallottam, de nem tudtam rá válaszolni. A kérdés még így is túl hangos volt, nagyon zavart. Mi történik velem?

 A közönséggel mit sem törődve csak feküdtem tovább. Néha még hallottam a körülöttem levők hangját, de hamar el is nyomott az álom.

 Egy erdőben találtam magam. A fák az égig értek, ami miatt nagyon aprónak találtam magam. Körbenéztem, de rajtam kívül senki nem volt itt. Lélegzetem ködfelhőként párolgott szét felettem. Kerestem valami ismerőset, de nem találtam. Csak álltam egy helyben és körbe-körbe forgolódtam. Ekkor vettem észre az árnyat kicsivel előttem. Fehér, átlátszó ruhát viselt, női alakjára finoman rátapadt. Elindult s én álomittasan követtem. 
 Az árny egy kis patakhoz vezetett engem. Lenyűgözően zöld volt a színe. Ha belenéztem a víztükörbe, magamat is láthattam. Mikor hozzá akartam nyúlni valami megakadályozott, Az árny megfogta a kezem s a fejét rázta, amivel gondolom azt szerette volna sugallni, hogy nem szabad. Nem értem hozzá s csak egy utolsó pillantást vetettem rá mielőtt az árny egy kis pavilonhoz irányított. 
 Nem volt túl nagy, de azért ketten kényelmesen elfértünk. Az árny kezében hirtelen megjelent egy gömb, ami hasonlított a villámra, leginkább legalábbis ahhoz tudtam hasonlítani ugyanis még soha nem láttam ilyent. A gömb kék-fehér-piros-zöld színekben játszott, lenyűgöző volt, de mikor az egyik ujjammal megérintettem megrázott. Nem tudtam elvenni az ujjam. Egyszerűen mintha fogva tartott volna. Nem tudom, még mennyi ideig voltunk így, de már nem is igazán számított, mert a következő pillanatban már felpattant a szemhéjam s az álmomnak vége szakadt.

3.

 Miután felpattant a szemem, fuldokolni kezdtem. Sűrűbben kellett vennem a levegőt, olyan volt, mintha órákon át lettem volna a víz alatt. Még élénken emlékeztem az álmom minden egyes részletére, de most sem tudtam megfejteni, mit is akart jelenteni. Felültem az ágyban s köhögtem. A fejem még zúgott kicsit, de már sokkal jobban voltam. A szobában nagyon világos volt, a szemem bántotta is. Hunyorítanom kellett. Hirtelen érzések sokasága tört rám, olyan volt, mintha több százan nekem rohantak volna. Nem tudtam megmozdulni sem, meg kellett emésztenem az érzéseket, amik nem tudom honnan jöttek.

 Minden érzelemnek külön színe volt. Az izgalomnak narancsos míg a félelemnek kicsit bordós színe volt. Mintha nem is én lettem volna. Fogalmam sincs, ezeket honnan tudom. 

 Egy idő után megszoktam a fényt s ez adott erőt is. Olyan érzés volt a napfényben, mintha egy finom tapintású selyem kendőbe öltöztettek volna fel. A ruháimat is, amik eddig rajtam voltak le akartam vetni, de figyelmeztetnem kellett magam, hogy rajtam kívül többen is vannak a szobában. Lassan felálltam az ágyról és az ablak elé álltam. Kinéztem az áttetsző üvegen amit kivételesen semmi nem díszített s néztem a fellegeket. Olyan csodálatos volt, annyira gyönyörű. Minden mást kizártam a külvilágból s észre sem vettem, hogy valaki a hátam mögött köszörüli a torkát. Hátrapillantottam s láttam, Marcus meglepetten mér végig. 

  -  Eleanor?! Hallottad, mit kérdeztem? - Ráztam a fejem, hogy nem. - Jobban vagy? - Elakadt a szeme, amit nem tudtam hova tenni. Lenéztem a kezemre s akkor vettem észre, hogy halványan ugyan, de fénylik a bőröm. Mintha a napot ültették volna belém. 

 Odasétáltam az egész alakos tükör elé s ekkor vettem észre a szemem. Ugyanazokban a színekben játszott, mint az a gömb az álmomban. Nem akartam hinni a szememnek. Ki ez itt? Kinyújtottam a kezem s minden olyan lassúnak tűnt. Mintha egy évszázadba kerülne minden egyes apró kis mozdulat. 

  -  Ez lenyűgöző... - hadarta mindenki a környezetemben. 

 Nem értettem, miért is volt annyira lenyűgöző, én inkább furcsának találtam.
  -  Mi... mi történt velem? - Kérdeztem nagy szemekkel Marcus-ra nézve.
  -  Te egy... nos, látó vagy. Mi így hívjuk azokat, akik meg tudják állapítani az emberek hangulatát s látják a jövőt is vagy érzik, hogy mi fog történni. Kevesek befolyásolni is tudják az embereket - az arcát dörzsölte s hümmögött hozzá.
 Elgondolkodtam azon amit mondott. Egy látó? De mit is jelent ez pontosan rám nézve? Sosem leszek olyan, mint a többiek? Sosem lesz majd nyugodt életem és talán boldog sem leszek? Megriasztott ez a felismerés, hátráltam a tükörtől. Megijedtem saját magamtól. Elképzeltem, hogy egy másik lány vagyok, aki sötétben egyedül sétál az erdőbe s egy ilyen lény megy vele szembe. Egy olyan, akinek világít a szeme. Egy olyan, aki még gonoszságokat is képes lenne véghez vinni. Jóllehet, ez már abszurditás volt, de máshogy nem tudtam volna kifejezni önmagam.
  -  Azonnal össze kell hívni a királyi tanácsot! Ezt látniuk kell! - mondta s kisietett a szobámból arcán halovány mosollyal.
 Fogalmam sem volt, mit tervez vagy mit nem csak azt tudtam, ha valaki így elrohan, akkor annak semmi jó vége nem lesz. Már előre láttam, hogy itt lesz valami, valami ami az egész életemet is megpecsételheti. Ha érzékeim nem csalnak, igen nagynak kell lennie ahhoz, hogy erre a következtetésre jussak. Mindezek mellett nehezteltem, haragudtam is Marcus-ra s nem felejtettem el, hogy nem mondta el a teljes igazságot és hogy engem csak egy darab bábunak tart. Ezen sürgősen változtatnom kell. Nem hagyom, hogy csak úgy játszadozzon velem, kiállok magam ha szükség van rá, megmutatom, milyen is vagyok igazából. Elindultam Marcus után s nem törődtem a kíváncsi szemekkel, amik az utam során a hátamba ékelődve követték minden egyes mozdulatom.